Az égi jelenségek közül alighanem a napfogyatkozások gyakorolták a legjelentősebb lélektani hatást az emberekre. A minden élet forrásának tekintett Nap eltűnése, vélt elvesztése nagy riadalmat keltett abban a korban, amikor elődeink ennek sem az időpontját, sem az okát, sem a természetét nem ismerték. A teljes napfogyatkozásokat az emberek életét befolyásoló jelentős események - aszályok, áradások, fagykárok, éhínség, járványok, illetve királyok halála, zavargások, harcok, hadjáratok - előhírnökeinek tekintették, és a világ minden táján baljóslatú hiedelmek kötődnek a Nap elsötétüléséhez. Világvége hangulat uralkodott el, s a megsemmisülés bizonyosságától tartottak az emberek.
A fogyatkozások okainak első magyarázatai a különböző népek mítoszaiban lelhető fel. Az egyiptomi legendákban a sólyomként ábrázolt Hórusz szemei jelenítik meg a Napot és a Holdat. Hórusz állandó harcban áll halálos ellenségével, a gonosz Széthtel, és amikor a párviadalban Széth kitépi a szemét, a földön újhold vagy holdfogyatkozás van. A finnek nemzeti eposzában, a Kalevalában, Louhi, az északi vidék gonosz úrnője, a pohjolai vén banya lopja el a Napot és a Holdat, rejti el egy-egy hegy gyomrába, s csak miután Vejnemöinen félelmetes fegyvereket kovácsoltat Ilmarinennel, adja vissza oket az égnek.
Az indiai asztrológusok szerint a nap- és holdfogyatkozást, az eredetileg szörnyűséges démonként ábrázolt Ráhu bolygó okozza. A Puránákból ismert történet szerint, egyszer, amikor az elbűvölő Mohini a halhatatlanság nektárját, az amritát osztotta az égieknek, isten formáját öltve Ráhu is beült közéjük, és mire a közelében lévő Nap és a Hold figyelmeztették erre, már késő volt, az italra vágyó démonok közül egyedüliként, sikerült pár kortyot innia belőle. A rögtön megjelenő Visnu hiába vágta le harci korongjával a démon fejét, az előzőleg megivott amritától már halhatatlan lett, a feje, és a teste egyaránt életben maradt. A démon feje Ráhu, a teste pedig Ketu néven vált ismertté. Ráhu és Ketu azóta bosszúvágytól lihegve követik a Napot és a Holdat. Amikor utolérik valamelyiküket, azonnal elnyelik azt. Az emberek ilyenkor a földön bőkezűen adakoznak, hogy megszabadítsák isteneiket a gonosz szorításából.
Hasonlóan magyarázzák a jelenséget a mongolok is; mítoszukban Ráhu Buddhától lopta el az Örök Élet vizét. Megtudván ezt a mester, a szolgáját, Ocsirvánit küldte a tolvaj után, aki útközben a Naptól és a Holdtól érdeklődött Ráhu holléte felől, és amikor megtalálta, a derekánál kettévágta. Később Ráhu megtudta, miként segítettek kézre kerítésében a Nap és a Hold, ezért időnként lenyeli őket. Mivel Ráhunak nincs feneke, a Földön nem marad tartós a sötétség, a Nap és a Hold bántódás nélkül ki tudnak jönni a gyomrából.
A fogyatkozások okait, és a jelenség veszélytelenségét már az ősi Mezopotámia csillagászattal foglalkozó papjai, valamint Európa ókori görögjei felismerték, azonban az egyszerű emberek félelme még hosszú ideig fennmaradt. Ponori Thewrewk Aurél Napfogyatkozások és a történelem címmel, a Természet Világa 1999. évi 8. számában publikált cikkében olvasható, hogy „Amidőn egy görög katona vonakodott az általa baljóslatú jelnek vélt napfogyatkozás idején hajóba szállni, Periklész (i. e. 5. sz.) köpenyével eltakarta előle a Napot, és azt kérdezte tőle, hogy ettől megrémült-e. A tagadó válaszra a nagy államférfi-hadvezér, mint gyakorlott ismeretterjesztő, megmagyarázta a különben bizonyára derék és bátor, de megriadt harcosának, hogy a sötétséget okozó égi jelenség teljesen hasonló a köpenyével előidézetthez, csak ott az árnyékvető - a Hold - jóval nagyobb.” Ez esetben nem járt semmiféle következménnyel e jelenség, azonban számos példával szolgál a történelem arra vonatkozóan, hogy a napfogyatkozás által kiváltott félelem miatt a katonák hogyan cselekedtek, miként hagyták ott a csata helyszínét, futottak hanyatt-homlok szanaszét a harcosok, miként vesztették el a csatát, ellenkező esetben, miért döntöttek inkább a békekötés mellett.
Az ókori görög történelemből ismert korinthoszi háború (i. e. 395-387) - melyet a spártaiak vívták a thébai, argoszi, korinthoszi és athéni szövetséges hadak ellen - egyik csatáját a spártai hadvezér és király, a kitűnő stratéga, II. Agészilaosz nyerte meg, 394. augusztus 14-én. Agészilaosz győzelmét egy napfogyatkozásnak is köszönheti, amely jóval nagyobb félelmet keltett a szövetséges harcosok körében, győzelemre vezetve ezzel a spártaiakat.
Egy napfogyatkozás segített a honfoglalás idejének meghatározásában is, melyre, a bizánci császár, VI. León, közkeletű nevén Bölcs vagy Filozófus Leó (866-912) krónikásának feljegyzései alapján, az általa részletesen leírt napfogyatkozás után négy évvel került sor. Lakits Ferenc magyar csillagász 1890-ben tette közzé, hogy az akkoriban Bizáncban megfigyelhető napfogyatkozások közül egyedül a 891. augusztus 8-ai felel meg a leírásnak. E bizonyíték hatására született meg az 1892. évi II. törvénycikk, mely kimondta, hogy a millenniumi ünnepségeket 1895-ben kell megtartani.
Ám még ennél is hosszabb és fontosabb korszak éveit rögzítette egy másik ókori napfogyatkozás. A perzsa háborúk szerzője, a „történetírás atyjának tartott” görög Hérodotosz (i. e. 484? – 430-420?) írt egy háborúról, amely Küaxarész méd és Alüattész lüd király hadai között dúlt Kis-Ázsiában. A sordöntő összecsapásra a Halüsz folyónál került sor, azonban a küzdelem során teljes napfogyatkozás volt, amire a harcosok mindkét részről szétfutottak, és a háborúskodásnak békekötés vetett véget. Bár Hérodotosz pontosan megadta, hogy az ütközet a 48. olimpiai játékok 4. évében zajlott le, a valódi évszám meghatározására több mint 2400 évet kellett várni, ugyanis csak a 19. század közepén sikerült a csillagászoknak kiszámítaniuk, hogy a Hérodotosz által említett fogyatkozás egyetlen lehetséges időpontja i. e. 585. május 28-a. Azóta tudjuk, hogy az első olimpiai játékok i. e. 776-ban kezdődtek.
Bár a csillagászok ma már szinte másodpercnyi pontossággal képesek előre jelezni a nap- és holdfogyatkozások időpontját, és ezek a jelenségek nem keltenek többé általános rémületet, a babonás hiedelmek - de főleg a fogyatkozásokhoz kapcsolódó hagyományok - ma sem tűntek el nyomtalanul. Ma is általános gyakorlat, hogy a napot vagy a holdat fenyegető lény elijesztésére zajt csapnak. A kínaiak egykoron doboltak, lábasokat vertek össze, nyilakat lőttek az égbe, hogy elriasszák a szörnyet és visszahozzák a fényt. A kínai haditengerészet még a 19. század végén is ágyúsortűzzel próbálta elijeszteni a Holdat felfaló sárkányt. A világ számos részén fogyatkozás idején kiabálnak, énekelnek, zacskókat durrantanak, petárdát durrogtatnak, konyhai edényekkel csapnak zajt, vagy a levegőbe lőnek. A legtöbb helyen ezt azonban már nem meggyőződésből, hanem inkább hagyományból teszik.
Egy másik babona, amelyik mind a mai napig fennmaradt, hogy a fogyatkozások a nap vagy a hold betegségét jelzik, és a baj megelőzéséhez megfelelő elővigyázatosságra van szükség. Japánban egyesek még ma is betakarják a kutakat, nehogy megfertőzze azokat az égi betegség, nehogy valamilyen méreg hulljon beléjük a sötét égből. Egyes eszkimók felfordítják edényeiket, nehogy beszennyeződjenek, Indiában pedig sokan bezárkóznak a lakásukba, hogy elkerüljék a fogyatkozás „káros sugarait”. Egyes vidékeken az emberek nyakig vízbe merülnek, mert úgy vélik, hogy ez a fajta imádság segít a Napnak és a Holdnak, hogy megvédje magát a sárkánytól.
A jelenség babonás magyarázatában sincs hiány. Az Egyesült Államok indiánjai szerint egerek rágják meg a Napot, azért fogy el. A régi keleti népek körében általános volt az a vélekedés, hogy a Nap azért sötétedik el, mert megáll az égen. A mexikóiak azt hitték, hogy a nap-, vagy holdfogyatkozás idején, az egyikük felfalja a másikat. A peruiak szerint ez a jelenség borzalmas katasztrófa előjele volt, képzetük szerint a fényét vesztő égitest megbetegedett, és hamarosan meghal, amely a föld pusztulását okozza.
De nem csak ez a fajta vészjósló kép él a fogyatkozásokról. Tahiti lakói például a fogyatkozásokat a Nap és a Hold nászaként értelmezik. Az eszkimók, aleutiak és arktikus amerikai tlingitek a fogyatkozást mind a mai napig isteni gondosságnak tekintik; képzetük szerint a Nap és a Hold időnként elhagyják helyüket az égbolton, és megvizsgálják, hogy a földön rendben mennek-e a dolgok.
A magyar nyelvterületen ugyancsak általános hiedelem volt, hogy a nap- és holdfogyatkozás idején ezeket az égitesteket valamilyen állat vagy természetfeletti lény falja fel. Néhol napfogyatkozáskor kinn a szabadban egy fehér tálba vagy tányérba tiszta kútvizet öntöttek, melyben látni vélték, hogy kutya vagy farkas kapkod a Nap után. A Balaton környékén élők azt mondták, hogy a Napot a kakas eszi meg; másutt pedig azt, hogy kereszteletlenül meghalt gyermekek nyelik le a Holdat holdfogyatkozáskor. A máramarosi magyarok szerint a Holdat a csordásfarkas falja fel. A palócok úgy tudják, hogy az égitestek fogyatkozását a markoláb okozza.
Az álomfejtők szerint, napfogyatkozásról álmodni, az élvezetek túlzásba vitelére figyelmeztet. A túl sok esti összejövetel, az ivászat egészségi problémákhoz vezethet. Az álmodó átmeneti sikertelenségre számíthat a vállalkozásában.
