A zsibbadás egyike azoknak az érzékelési rendellenességeknek, melyek nem külső okból támadó érzésekben nyilvánulnak meg. A gémberedés, illetve elmacskásodás szavakkal is leírt zsibbadás a leggyakrabban a végtagokban jelentkezik, és általában olyan érzéssel jár, mintha a bőrt apró tűkkel szurkálnák, vagy hangyák szaladgálnának alatta. Okairól még ma sem rendelkezünk teljes körű tudással, ezért nem csoda, hogy a régiek babonás gyógymódokat kerestek a megszüntetésére.
Id. Plinius (23 v. 24 – 79) írásaiból tudjuk, hogy amikor valamelyik testrészünk elzsibbad, véget vethetünk a kellemetlen érzésnek, ha az ölünkbe köpünk, vagy ha a nyállal bekenjük a szemhéjunk felső részét. Másutt azt is állítja, hogy a nyakszirtzsába (nyakmerevedés) is elmúlik, ha böjti köpetet kenünk a jobb térdünkre a jobb, vagy a balra a bal kezünkkel.
Úgy tűnik, a nyál a későbbi korokban is alapvető szerepet kapott az elmacskásodott, megmerevedett testrészek „újraélesztésében”. Ennek bizonyítéka, hogy Lawrence (USA, Massachusetts) öregei még emlékeznek rá, hogy ha a kezünk elzsibbad, nedvesítsük meg a nyálunkkal, és rajzoljunk rá egy keresztet. (Egyébként Itáliában ugyanezt javasolják.) Észak-Ohióban a kezelés alábbi variációja ismert: Ha a láb vagy a lábfej zsibbadt el, köpjünk a tenyerünkbe vagy az ujjainkra, és a nyállal dörzsöljük be a térdint a hajlatban. Állítólag ez gyorsan megszünteti a szúró érzést. Cape Breton-sziget (Kanada, Új Skócia) kelta közösségében pedig a következő gyógy praktika dívik: Ha a jobb láb zsibbadt, a jobb szemöldököt, ha pedig a bal, a bal szemöldököt kell a benyálazott jobb, illetve bal mutatóujjal bedörzsölni.
Japánban, ahol az emberek sokat ültek (és ülnek ma is) törökülésben, ezért aztán a lábuk gyakran elzsibbadt, ugyancsak szükség volt „megbízható gyógymódra”. Itt azonban már nem volt elég a nyál, a kúráláshoz szalmaszál is kellett. Amikor a lábuk elzsibbadt, fogtak egy szalmaszálat, benyálazták, és a homlokukra tapasztották. Ezután megvárták, míg a szalmaszál magától leesett. Addigra állítólag a zsibbadtság is megszűnt. Tokióban némileg komplikáltabb volt a kúra, miután a szalmaszál a zsibbadástól szenvedő páciens homlokára került, az illető újból megnedvesítette a mutatóujját, majd miután megérintette vele az orrát - a „Zsibbadtság menj Kioba!” szavak kíséretében - gyorsan a homloka felé emelte. Ez utóbbi praktikát a sikeres kezeléshez háromszor kellett megismételni.
Ha viszont hosszan tartó, vagy gyakran ismétlődő a zsibbadás, esetleg „vándorol a testben”, illetve nem találunk semmilyen értelmes magyarázatot rá, a fenti népi gyógymódok aligha segítenek, ezért jobb, ha orvoshoz fordulunk. Már csak azért is, mert nem csak az idegtörzsek megnyomódása okozhatja őket, hanem - számos egyéb rendellenesség mellett - anyagcserezavar vagy szív- és keringési problémák jelei is lehetnek.
