Bár a palpitáció szó ma már szinte kizárólag a szapora vagy egyenetlen szívverés elnevezésére használatos, régebben - a latin palpitare (vergődik, rángatódzik) ige alapján - remegés vagy rángás jelentéssel is bírt. Ily módon babonás elődeink nemcsak a szabálytalan szívverést, illetve azt követő fájdalmat értették rajta, hanem a test különböző részein spontán kialakuló lüktetést, izomrángást is.
A régi Rómában az augurok például nagy jelentőséget tulajdonítottak a szabálytalan vagy lüktető szívverésnek, a szemremegésnek és a hüvelykujjban fellépő szúró érzésnek. Ha ez utóbbi a balkéz hüvelykujjában alakult ki, azt nagyon rossz ómennek tartották, mert ez a kéz gonoszságát, rosszindulatát jelezte.
A kézelemzők szerint, ha a kézen szokatlanul fejlett az Apolló-domb (gyűrűsujj alatti kiemelkedés), és tele van apró kusza vonalakkal, a kéz gazdája szív-palpitációra, aneurizmára és különféle látási rendellenességekre hajlamos. Ugyancsak szapora szívverésre utal, ha az egészségvonalból egy - a szívvonalat metsző - mellékvonal ágazik ki.
A svábok úgy vélik, hogy a szív palpitációja enyhíthető, ha titokban (úgy, hogy senki se lássa) felveszünk egy követ a földről és háromszor ráköpünk, majd visszatesszük a helyére.
A Talmud ennél kellemesebb gyógymódot javasol, azt mondja, hogy a szívverés normálissá válik, ha megeszünk három, mézzel megcsurgatott gabonasüteményt, majd utána azt testes borral alaposan leöblítjük.
Ha viszont a szaporává váló szívverés látszólag minden ok nélkül hirtelen görcsös rángásra vált, az igen rossz ómen, ugyanis egy jó barát haldoklásának a jele.
Idős Pliniustól (23 v 24 - 79) tudjuk, hogy a palpitáló szív „hasznos is lehet”, mert ha az ember egy vakondok még lüktető szívét megeszi, látnoki képességeket szerez.
