A szellentésről, tabuk nélkül

A modern társadalmakban meglehetősen illetlennek tekintett nyilvános szellentés - mint ahogyan a többi szükséglet elvégzése is - egykoron teljesen természetes dolognak számított. Ez minden bizonnyal nálunk is így lehetetett, legalábbis erre enged következtetni, hogy kevés szavunknak van oly sok szinonimája, mint a végbélnyíláson (hang kíséretében) kiáramló bélgáz jelentésű szellentés, illetve a bélgáz kibocsátását jelző szellent szavainknak. Gyors gyűjtést végezve könyveimben és az emlékeimben, ezeket*a hason értelmű szavakat és szólásokat találtam.

A szellentést - ha nem durvaságból történt, mások megsértésére irányult - még ha hangos is volt, a természetes szükségletek kielégítésének tartották, a cselekmény legfeljebb derültséget, vagy kisebb méltatlankodást váltott ki. Már a görög Hippokratész (i.e. 460 - 375) is megállapította, hogy a gázok kieresztése szükséges a jó közérzethez. Claudius, a meglehetősen szélszorulásos római császár még ezen is túlment, törvényben rögzítette, hogy - bárhol is legyen - minden római polgárnak jogában áll szellentenie, ha szükségét érzi. A felfúvódott rómaiak balszerencséjére azonban, Konstantin császár i.e. 315-ben ezt a rendelkezést hatályon kívül helyezte. A tilalom nem biztos, hogy indokolt volt, ugyanis a szellentők se korábban, se később nem sok problémát okoztak, kivéve néhány ismert történelmi esetet.

Az első i.e 569-ben Apries egyiptomi király bukását okozta. A görög történetíró, Hérodotosz (i.e. 484k - 425k) szerint - amikor lázadás tört ki a seregeiben - a király egyik hadvezérét, Amoziszt küldte a felkelők lecsillapítására. Ő azonban kiegyezett a rebellis vezetőkkel, akik ezután királyuknak fogadták őt és megkoronázták. Miután Apries tudomást szerzett erről, egyik legmegbízhatóbb tanácsadóját, Patamerbist azzal a feladattal bízta meg, hogy menjen el a felkelőkhöz, és Amoziszt feltétlenül hozza magával. Patamerbis azonnal útra kelt, és miután - találkozva Amozisszal - közölte, hogy érte jött, a lovon ülő hadvezér fölemelte a lábát, és jó nagyot szellentve, azt mondta, hogy ezt vigye el az urának. Amikor a követ átadta az üzenetet (hogy miként történt ez, arról nem szól a fáma), a király annyira dühbe gurult, hogy kardjával levágta szolgája orrát és füleit. E szörnyűséges, barbár tette, még a hozzá hű erőket is felbőszítette, és - összefogva a lázadókkal - elkergették a trónjáról.

A másik „történelmi szellentés”, melyre Judeában, Cumanus római helytartó uralkodásának idején (48 - 52) került sor, pedig ezrek halálához vezetett. Erről Josephus Flavius így ír: „Midőn a nép a kovásztalan kenyér ünnepére Jeruzsálembe tódult, a templom oszlopcsarnokának tetején római zászlóaljat állítottak fel, mint ahogy a rómaiak zsidó ünnepeken mindig rendeltek ki őrcsapatot, abból a célból, hogy az összesereglett tömeg esetleges lázongását elnyomják. Ekkor egyszerre csak az egyik katona fölemelte köpenyét, illetlen módon hátsó felét fordította a zsidók felé, és a helyzetének megfelelő hangot is harsantott. A tömeg felháborodott ezen, és Cumanustól hangos kiáltozással követelte a katona megbüntetését, sőt néhány hevesvérű fiatalember és a népnek lázongásra mindig is hajlamos része azonnal támadni kezdett: köveket kapkodtak fel, és megdobálták a katonákat. Cumanus attól tartott, hogy az egész nép támadásra indul, tehát azonnal nagy csapat nehézfegyverzetű katonát vezényelt ki. Mikor ezek benyomultak az oszlopcsarnokba, a zsidók irtózatosan megrémültek, eszeveszetten menekültek a templomból, és szétfutottak a városban. Emiatt azonban a kijáratokban oly rettenetes tolongás támadt, hogy több mint 10 000 embert összetapostak és agyonnyomtak. Így az örömünnep az egész nép gyászává változott és minden házat sírás-jajgatás vert fel.”

Közvetlen hatásai ugyan nem állapíthatók meg, de orvosai feljegyzéseiből ismert, hogy Hitler, a hírhedett diktátor már 1929-től kezdve krónikus szélszorulásban szenvedett. Szélgörcsei annyira zavarták, hogy idővel szélhajtótabletta-függővé vált. A II. világháború utolsó harmadára már oly súlyossá vált a betegsége, hogy heti 120-150 tablettát is elfogyasztott. Mivel ezek kis mennyiségben sztrichnint és atropint tartalmaztak, a gyógyszer túladagolás  a diktátorban súlyos mérgezési tüneteket - delíriumot, vizuális és audiális hallucinációkat, nyugtalanságot, eufóriát, zaj- és fényérzékenységet, agresszivitást és dührohamokat - váltott ki.

A szellentés az évezredek során elsősorban tréfák, ugratások témája volt, az etikett csak a középkor vége felé kezdett vele komolyabban foglakozni, a jogászokat pedig még ennél is kevésbé érdekelte a probléma. A szépirodalomban viszont gyakran burkolatlanul, köntörfalazás nélkül írtak róla. A téma gyakran felmerül Geoffrey Chaucer, Benjamin Franklin és Mark Twain humoros írásaiban. Emlékezetes „fing tréfákról” olvashatunk Arisztophanész Felhők c. darabjának nyitó színében, és a Molnár meséjének (Chaucer: Cantenbury mesék) zárójelenetében.

A helyes viselkedés, az illemtan felől közelítve a szellentés kérdését, Rotterdami Erasmus (1436 - 1536) még egyáltalán nem ítéli el a dolgot. A De civilitate morum puerilium erkölcsről szóló értekezésében - hasonlóan, mint a vizelet esetében - egészségtelennek a szellentés visszatartását, és véleménye szerint, ha lehetséges, legjobb a belső nyomástól visszavonultan és nem közösség előtt megszabadulni. Ha viszont erre nincs mód, akkor egy-egy köhintés kíséretében kell a belső szeleket szabadon ereszteni. Sőt a babonás színészek szerint volt olyan helyzet, amikor a szellentés kifejezetten kívánatos volt. Ugyanis egy régi színházi babona szerint a legnagyobb balszerencse is megelőzhető, ha rendezőt (vagy a főszereplőt) rávesszük, hogy háromszor jobbkéz felé körbeforogjon, majd egyet köpjön vagy szellentsen.

Tabuvá csak a 18. század közepe felé - elsősorban a De la Salle Szent János jó modorra vonatkozó tanításai nyomán - vált a bélgázok kiengedése társaságban. Noha ettől kezdve az etikett már a testszelek hangtalan kieresztését is szigorúan tiltotta, még a legprűdebb viktoriánus korszak sem maradt mentes a szellentéssel kapcsolatos tréfálkozásoktól. Sőt erre az időszakra esik a híres „szellentésfenomén”, Joseph Pujol (művésznevén „Le Petomane”) felbukkanása. A 19. század vége felé, 1887-ben Marseille-ben lépett először színpadra, oly sikerrel, hogy néhány évvel később már a Moulin Rouge vendégművésze lett. A korabeli leírások szerint Pujol különleges képességekkel rendelkezett, a végbélnyílásán vizet és levegőt egyaránt képes volt magába szívni. Azonban elsősorban nem ez, hanem a „szellentő tudománya” alapozta meg „művészi” karrierjét. Másfél órás produkciójában különböző személyek pörcintéseit imitálta, száját és a végbélnyílását használva, egyszerre szívott el két cigarettát, szellentésével több méterről eloltott egy gyertyát, remekül utánozta az ágyúdörgést, fegyverropogást, a mennydörgést, s a természet egyéb hangjait, számos operaária mellett eljátszotta az O Sole Miot és Marseillese-t, és az ánuszán felszívott levegő segítségével még egy okarinát is képes volt megszólaltatni. Az első világháborút követően azonban megcsömörlötten visszavonult a színpadtól, és 1945-ben, 88 éves korában halt meg. Bár azóta több követője is akadt, és néhányan ma is megpróbálják utánozni, a sikerét senki sem tudta megismételni. Sajnos Joseph Pujol fellépéséről mindössze egy rövid némafilmet találtam, melyet még Edison készített (akit érdekel, az Edison és a "Le Patomene" szavakat beütve a Google keresőbe, megtekintheti), ezért az ünnepelt brit „szellentő művész”, Mister Methane videoklipjét ajánlom szemléltetésként.

Arra, hogy morális tilalom nem sokat ért, az Ulysses szerzője, James Joyce (1882 – 1941) a legjobb példa, aki közismerten számos fétisnek hódolt, de talán szellentés-imádata volt közülük a legsajátságosabb. Feleségéhez, az „édes kis ribancom”-nak, vagy „koszos kis fingómadárkám”-nak szólított, Nórához írt - a pornográfia határait súroló - leveleiből tudjuk, hogy rendkívüli módon szerette a - senki máséhoz nem hasonlítható - szellentéseit, melyek különösen szeretkezés közben nyújtottak számára igen nagy erotikus élvezetet. Ez előbbi kivételek ellenére, némi eredménye azért mégiscsak lett az intelmeknek, mert mára bizonyított tény, hogy az emberek legtöbbet alvás közben szellentenek.

Ami a szellentés forrását illeti, arra már a régiek is rájöttek, hogy egyes ételek fogyasztása több szelet, felfúvódást okozhat. Id. Plinius (23 - 79) például elsősorban a retket kárhoztatta, és közönséges növénynek tartotta böfögést és széltolulást kiváltó hatása miatt. A Természet története c. művében azt is megjegyzi, hogy a saláta elhajtja a szeleket, míg a fokhagymát, póréhagymát és a hagymát, mint az okozóikat sorolja fel. Arról is, hogy a görög Démokritosz (i.e. 460 - 370) a répafélékről volt igen rossz véleménnyel szélszorulást előidéző hatásuk miatt. A felfúvódás megelőzése, a szélszorulás kezelése külön fejezetet érdemelne, ezért itt most csak érdekességként jegyzem meg, hogy Benjamin Franklin (1706 - 1790), a villámhárító feltalálója, a szellentés iránt is komoly érdeklődést tanúsított, az alhasi puffadás, a szélgörcsök kúrálására szárított rebarbarát és borban oldott rózsaolaj fogyasztását javasolta.

Bár az évezredek során sokan foglalkoztak a szelek keletkezésének problémájával, a valódi okok feltárására a biológia és kémia modern tudományának kialakulásáig kellett várni. Ma már tudjuk, hogy a bélgáz (flatus) két forrásból táplálkozik: a lenyelt levegőből és a bélbe kerülő emésztetlen szénhidrátok bakteriális erjedéséből. Az analitikai kémikusok megmutatták, hogy a bélgáznak mintegy 99%-a nitrogén, oxigén, szén-dioxid, hidrogén és metán (mocsárgáz), melyek az oxigén és a nitrogén kivételével a bélben zajló bakteriális folyamatokból keletkeznek. E bélgázuk egyikét sem képes érzékelni az orrunk, a kellemetlen szagot a bélbaktériumok által termelt nyomgázok - skatole, indole és a hidrogén-szulfid - adják. Ezek némelyike annyira erős szagú, hogy már akkor is érzékeljük, ha csak egy százmilliomod részt tartalmaz belőlük a levegő. Nem kizárt, hogy ez adhatta az ötletet arra, hogy a Pentagon bűzhatású tömegoszlató fegyver kidolgozásán ügyködik. Bár a bélszélben metán és hidrogén is található, ami olykor meg is gyújtható, energetikai célú felhasználásáról eddig még nem hallottam.

Arról viszont igen, hogy az emlősök kialakulása a dinoszauruszoknak köszönhető, akik a Jura korszakban annyit szellentettek, hogy a létrejövő üvegházhatás olyan klímaváltozást idézett elő, mely lehetővé tette létfeltételeiket, s ezáltal a megjelenésüket. Ugyanakkor napjainkban a szarvasmarhák, elefántok és a termeszek, na meg - ipari termelésével - az ember az élővilág legfőbb metán kibocsátói, és ha ebben nem történik változás, a várható globális felmelegedés veszélyezteti az emberiség jövőjét. Talán ez inspirálhatta az új zélandi kormányt arra, hogy a tehenek által emittált metán csökkentése érdekében szellentés-adó bevezetését tervezze. Bár a helyes elnevezés inkább böfögési illeték lett volna, ugyanis a tehenek a metán nagy részét felböfögik. Böfögés ide, szellentés oda, a gazdák körében nem aratott sikert az elgondolás, úgyhogy a tervezetet még a megtárgyalása előtt visszavonták.

És ha már az érdekességeknél tartunk, előrebocsátva, hogy nem azért, mert nem szeretem, de nem hagyhatom megemlítés nélkül, hogy a pumpernickel (fekete német rozskenyér) elnevezés állítólag az ördög szellentéséből ered. A pumpern szó egyik jelentése a szellenteni, míg a nickel ördögöt, gonosz manót jelent. A szómagyarázók szerint, ez nehéz kenyér a sátánéhoz hasonlóan erős vagy büdös szellentést képes produkálni.

És mint általában minden, ami napközben megtörténhet velünk, álmunkban is megjelenhet a szellentés. Ha azt álmodjuk, hogy szellentettünk, az a passzív (elfojtott) agresszivitásunk jele. Álmunk azt üzeni, hogy az érzéseinket közvetlenebb, direktebb módon kellene kifejeznünk. Más értelmezésben a szellentés álma arra utal, hogy kicsit túlságosan ellenségesek vagyunk másokkal, különösen spicces állapotban. Az érzelmeinket gyümölcsözőbb és pozitívabb módon kellene kimutatnunk.

Ha az álmunk arról szól, hogy mások társaságában szélszorulásunk van, az arra figyelmeztet, hogy haszontalan dolgokra fecséreljük az energiánkat. Ha pedig másvalaki szenved felfúvódástól, az egy váratlan utazás előjele.

* Szellent: büzint, durrant, durrogat, elszólja magát, ereget, ereszt, fingik, görényez, hazagondol, kanyarázik kanyerel, kanyerol, kekszel, korcogtat, poszog, pufogtat, pukkant, pukizik, purcant, purcil, puskázik, púzik, púzol, rittyen, rotsogtat, rotyogtat, szelel.
Szellentés: alszél, alfarhang, ánuszgőz, béke galamb, bélgáz, böndőgőz, bul, farhang, farlehelet, fing, flatulálás, gáztámadás, gyomor-rotty, hátvágánygáz, keksz, lukszusz, lyukszussz, lyukszusz, kanyarálás, kanyerolás, popószó, popsigőz, poszogás, pörcintés, pú, puki, pukibéka, pukkantás, pundi, purcolás, purdél, púzás, reccsentés, recsegés, seggszeleplehelet, seglehelet, szél, szellet, selyemsutty, ülümbülüm fütty, űrgyűrűfütty, vágánygáz, végbélszél, végbélfütty.
Szólások: békára ül; békegalambokat ereget; büdösen fúj az alszél; elereszti a pap tyúkját; felrázta az abroszt; fuszulykátul szuszog hátul; kiereszti a fáradt gázt; maga alá morfondírozik; megreped a szívhólyagja; repeszti a gyolcsot (hosszan, éles hangon szellent); trombitát csinál az alfeléből; elereszt egy pingvint; megfeledkezik magáról; ráköp a karbidra. Húzd össze az erszény szíját! - mondták régen korholóan a szellentő gyermeknek. Kitágult a köldöke, mondják arra, aki sokat szellent. (Ugyanez durvábban: Fingik, mint a szakadt ló.)