„A számok szentsége a Nagy Első Okkal, az Eggyel kezdődik, és csak a végtelen és korlátlan univerzum szimbólumával, a nullával vagy zérussal végződik.”
Helena Blavatsky (1831-1891), orosz írónő, teozófus, a Teozófiai Társulat alapítója
A zéró vagy zérus a matematikában a nulla, az indiai „üres” szó, arab megfelelőjének latinosított alakja. A számmisztikában a zéró az örökkévalóságot, a mérhetetlen nagyságot, a végtelen univerzumot jelképezi, szimbolikája a teremtés előtti őslétezés kozmikus tojásának, melyből létrejött, kialakult a világmindenség. Ugyanakkor felfogható egy önmagába visszatérő, zárt görbének, vagy egy saját farkába harapó kígyónak; ebben az esetben már korlátot, bezártságot, körbejárást, behatároltságot, megszorítást, befejezetlenséget, tökéletlenséget jelent. A zéró tehát egyidejűleg tud határtalan nagynak, óriásinak és rendkívül kicsinynek, atominak mutatkozni, végül is ezzel a képtelen ellentmondásosságával lett az univerzális paradoxon reprezentánsa. A zérus önmagában csupán egy értéktelen jel, nem jelent semmit, sőt az a szám sem változik meg, amelyhez nullát adunk, vagy melyből nullát elveszünk, ha azonban a nulla elé teszünk egy másik számot, majd ehhez adunk újabb nullákat, akkor egyre emelkedő nagyságrendű számokat kapunk.
Mivel a számok a zérustól haladnak előre, hogy aztán ismét a semmiben oldódhassanak fel, gyakran ábrázolják a zérust egy olyan körrel vagy mágikus gyűrűvel, amelyben egyesül a kezdet és a vég. Kapcsolódása, kötődése révén, ily módon a zérus mindennek az alfája és az ómegája. Ezért annak, aki Egyiptomban varázsgyűrűt viselt, különleges hatalmat tulajdonítottak. Az okos Salamon király is gyűrűjének köszönhette bölcsességét, amely megkülönböztető jelvényként bensőséges kapcsolatát mutatta az Istennel.
Az egyes valamennyi szám alapja. A természetes számsor első egész száma a többi számmal ellentétben nem osztható fel, nem bontható részekre, csak sokszorozni, többszörözni lehet. Valószínűleg ezzel a szakrális tulajdonságával érdemelte ki az elsőbbséget, s lett a teljesség, a feddhetetlenség szimbóluma.
Már az archaikus ember is az egyest tartotta az összes szám közül a legmagasztosabbnak, mivel ezt a számot azonosította a mindenséggel, melyet az egységgel kapcsolt össze, az egységet pedig az eggyel, vagyis e számot az egyetlen Isten képzetével társította. Feltehetően ez a teória játszott szerepet abban, hogy egyistenhit alakult ki több nagy vallásban, így a judaizmusban, az iszlámban, a kereszténységben, mely utóbbinál az „egy akolban egy pásztor”, az „egy testben egy lélek” utal a mindenható Krisztus egyediségére.
A számszimbolikában azonban nemcsak a fenséges istent és az egységet fejezték ki az egyessel, hanem ezzel a számmal hozták összefüggésbe a világegyetem kialakulását, az élet kezdetét is. Az egyes szám az istenen és a kozmoszon kívül megjeleníti az első embert; a rabbinikus irodalomban Ádám volt az első férfi, a Védák első embere Purusa; a nők közül Ádám felesége, Éva az első, a muzulmánoknál pedig Havvá.
Elsőséget élvez az elemek sorában a levegő, a színeknél a fehér, a római és a görög katolikus egyház szentségei közül a keresztség. A héber Széfer Jecirában e szám jeleníti meg az isteni lényeget. A kínaiaknál nemcsak az eget reprezentálta az egyes, hanem mondáikban is gyakran felbukkant, például a hegyek szellemei náluk egylábúak és egyszeműek. A leghíresebb egyszeműek azonban a görög mitológia vad, erőszakos óriásai, a Küklopszok.
Az egyes sokszor felbukkan szólásmondásainkban is: gyakran mondják ma is, hogy a szomszédos földet csak egy barázda választja el az enyémtől, vagy hogy egy tálból cseresznyézik, egy füst alatt, egy gyékényen árul, egy igába fog, egyívású, egy követ fúj, egy kenyéren él valakivel, egy úttal tartozott az ördögnek stb.
Az asztrológiában a Napnak és a Holdnak csak egyetlen háza van, lévén az egyik a nappalok, a másik az éjszakák égiteste. A numerológiában az egyes a Nap sugárzása alatt áll, ennek hatására ez a szám kreativitást, impulzivitást, pozitív beállítottságot kölcsönöz tulajdonosának. A püthagoreusok, mivel az egyest sem párosnak, sem páratlannak, sem nőneműnek, sem hímneműnek nem tartották, „hímnős” számnak nevezték el.