A fiziognómusok keveset foglalkoztak a fogakkal, pedig a tanulmányozásuk nem haszontalan,ugyanis a fogak számos információval szolgálhatnak. A fiziognómiai munkásságáról ismert svájci teológus, nagy sikerű szónok, lelkész és író, a kiváló megfigyelőképességéről híres Johann Kaspar Lavater (1741-1801) az Esszék a fiziognómiáról című művében kiemelt jelentőséget tulajdonít a fogaknak, ugyanis, mint mondja: „Semmi sem biztosabb, szembetűnőbb, vagy többet látható, mint a fogak jellemzői, és az a mód, ahogyan megmutatják magukat."
Megfigyelései szerint az apró, rövid fogak - melyeket korábban a gyengeség jelének tekintettek - a felnőtteknél rendkívüli erőről árulkodnak, ezek azonban ritkán hófehérek. Ugyanakkor a hosszú fogakat a gyengeség és a félénkség nyilvánvaló jeleinek véli.
A legjobbaknak a fehér, tiszta, jól elrendezett fogakat tartja, melyek nem állnak előre, és nyitott szájnál sem látszanak teljesen, ugyanis ezek a jó, őszinte, becsületes, eszes és megbízható férfiak sajátjai.
Az ápolatlan fogak számára nagyfokú hanyagságról árulkodnak, ezek az emberek nem örvendenek nagy tiszteletnek. Ha viszont az egyéb külső jegyei alapján az illető jó karakterűnek tekinthető, a piszkos és csúnya fogak valamilyen betegség, vagy lelki probléma jelei.
Az ember fogai, például az alakjuk, az elrendezésük és a tisztaságuk (az utóbbi csak akkor, ha az illető tehet róla), a megfigyelt személy ízléséről is tanúskodnak. A már az első szájnyitásra teljesen előtűnő felső fogíny általában barátságtalan, közönyös természetre utal.
A Lavater által többször is kritizált régi felfogás legteljesebb összefoglalása a híres görög filozófus, Arisztotelész (i.e. 384 – 322) fiziognómiával foglalkozó munkájában olvasható. Ennek a fogakkal kapcsolatos legfontosabb megállapításai a következők:
A kicsi, a rágásra alkalmatlan fogak, különösen, ha rövidek, és kevés van belőlük, gyenge fizikumú emberekre jellemzőek, akik ugyanakkor szelíd természetűek, becsületesek, megbízhatók és a rájuk bízott titkokat megőrzik.
Ha néhány fog hosszabb, vagy rövidebb a többinél, jó felfogású emberrel van dolgunk, ám az illető arcátlan, lekicsinylő, irigy és gőgös.
A nagyon hosszú, vékony fogak irigy, nagybélű, falánk, szemtelen, szégyentelen, hűtlen és gyanakvó személyt jeleznek.
A nagyon barna, vagy sárgás fogak - a hosszúságuktól függetlenül - gyanakvó természetű, irigy, álnok és garázda embereket szimbolizálnak.
Az erős, egymáshoz közel álló fogak a szép és tetszetős dolgokra vágyó, hosszú életű emberek sajátjai. Az ilyen emberek jókedvűek, mindenben megtalálják a humort, szeretnek új híreket hallani, amit aztán megosztanak másokkal. Nagy hibájuk azonban, hogy mindennél fontosabbnak tartják a saját maguk szórakoztatását.
A vékony, gyenge fogak erőtlen, beteges, rövid életű, nehéz felfogású, ugyanakkor szemérmes, szégyenlős, engedékeny és becsületes emberről árulkodnak.
Aki a fogak személyiségre vonatkozó megállapításait olvassa, annak feltűnhetett, hogy sem Lavater, sem Arisztotelész nem foglalkozik a hézagos, ritkás fogakkal, melyeknek a megítélése a fiziognómiában járatosok körében meglehetősen ellentmondásos. Van, aki azt mondja, hogy a hézagos fogak a jólét jelei, míg mások szerint az ilyen emberek teljesen kiszámíthatatlanok, az egyik pillanatban elbűvölőek, a másikban kifejezetten kellemetlenek, sőt olyan értelmezés is létezik, hogy a ritka fogak a rövid élet jelei.
Van, aki a fogak nagyságát is a fentiektől eltérő módon ítéli meg, a nagy, vastag fogakról erőt feltételez, míg az apró, kicsiny fogakat a szisztematikus, rendszerető életvitel jelének tekinti, a hegyes és éles fogakat pedig a ragadozó, élénk természetű, megbízhatatlan emberekkel társítja.
(További érdekes megállapítások olvashatók a fogakról a Fog-babonák című írásomban.)
