A hang tökéletesen megfelel a hangképző lény karakterének, legyen az galambturbékolás, oroszlánordítás, tigrismorgás, tehénbőgés, báránybégetés, kakaskukorékolás, disznóröfögés, lónyerítés vagy szamárüvöltés, mindegyik hang jellemzi a tulajdonosát.
Más a művelt, intelligens ember hangja, és egészen más a primitív, barbár emberé. A tanulás a hang intonációján, a hanghordozáson is nyomot hagy, míg a műveletlen emberek hangja árnyalatlan marad. A durva ösztönlények beszéde közönséges, a hangjuk rosszul érthető torokhang; míg a tanult személyek hangja kellemesen csengő és muzikális. Aki a viselkedését képes kontrollálni, a hangját is megfelelően használja, beszédével csak a legszükségesebb esetekben fejezi ki az érzelmeit vagy a szenvedélyét. Az a személy viszont, aki beszéd közben nem árnyalja, modulálja a hangját, az érzelmeit, indulatait sem szokta megfékezni, vagyis idővel a hangja asszimilálja a szenvedélyét.
A beszédhang, a hanghordozás és a karakter közötti kapcsolatot „tudományos” igénnyel elsőként Arisztotelész (i.e. 384 - i.e. 322) foglalta össze, megállapításai nagy részét a fiziognómia későbbi művelői is átvették.
Arisztotelész és követői szerint a nagy és telt hang gazdája - függetlenül attól, hogy férfi-e vagy nő - nagy lélek, magabiztos, büszke és akaratos személy.
A bágyadt, gyenge hang, melyet apró sóhaj kísér, jó felfogóképességű, élénk fantáziájú, kisevő személyt jelez, akinek azonban a teste gyenge és félénk természetű.
A hangos és metsző hang, mely tisztán hangzik, előrelátó, józan, hűséges és ötletes embert jelez, aki azonban emellett szeszélyes, hiú, becsvágyó és túlságosan hiszékeny is.
Ha egy férfi hangja éneklés közben erőteljes, az illető erős testi felépítésű, jó felfogóképességű, se nem fösvény, se nem bőkezű, ügyes, leleményes és csodálója a szebbik nemnek.
A gyenge, reszkető hang birtokosa viszont irigy, gyanakvó, a munkában, az üzleti életben nehézkes, erőtlen és félénk.
A hangos, metsző és kellemetlen hang bátor, hősies személyt jelez, aki azonban veszekedős és ártalmas, képtelen megszabadulni a hangulatától, és általában a saját feje után megy.
A durva (érdes), rekedt hang - teljesen mindegy, hogy beszéd- vagy énekhang-e - lassú felfogású, nehézkes ember sajátja, aki az ösztöneinek él, és nem sok sütnivalója van.
A telt, de barátságos, kellemes tónusú hang csendes és békés személyről árulkodik (mely nagy erény és meglehetősen ritka az asszonyok között), aki takarékos, titoktartó, nem gerjed haragra, engedékeny természetű.
A mélyről vagy basszusból induló és szopránban végződő hang erőszakos, haragos, merész és félelemtől mentes személyt jellemez.
Az indiaiak azt is megfigyelték, legalábbis Varáha Mihira könyve, a Brihat Szamhitá ezt állítja, hogy az édes hang az istenek ajándéka, az ilyen asszony jó természetű, kedves és vonzó. Az érdes és durva hang rosszindulatú, számító és házsártos asszony jellemzője. A férfias hangú nőket pedig általában elkerüli a szerencse. Az a hölgy, aki beszéd közben forgatja a szemeit, kedveli a férfiak társaságát. A hangos beszéd extrovertáltságról árulkodik.
