1914-ben a L’Eclair kiadó, hogy próbára tegye kortársainak hiszékenységét és műveltségét, vezércikkben jelentette be, milyen örök szégyene Franciaországnak az, hogy teljesen elfelejtette egyik dicső fiát Hégésippe Simont, aki a XVIII. században is lobogtatta a demokratizmus, az emberi haladás fáklyáját és utolsó leheletéig szolgálta a nép ügyét. A lap azt indítványozta, hogy a nagy férfiúnak okvetlenül szobrot kell állítani.
A felhívásra nyomban jelentkezett tizenöt képviselő, aki magáévá tette az ügyet. Lehetetlen, hogy Hégésippe Simont elfelejtsék. Egyike azoknak, akik legbuzgóbban kardoskodtak az ügyért, az akkor közoktatásügy miniszter volt, a Sorbonne tanára. Egy másik tanár ezt a levelet intézte az újsághoz:
-Engem nem is nagyon kell buzdítani, hogy a hála köteles adóját lerójam a demokrácia e dicső harcosának. Gyermekkorom óta a demokrácia hitében nevelkedtem. Ezért engedjék meg, hogy a szoborra azonnal, felajánljak ezer frankot.
A gyűjtés megindult, csakhamar csinos összeg jött össze, melyen egy isten háta mögötti francia falucskában föl is állították Hégésippe Simon szobrát. Fehérruhás szüzek vették körül, hazafias dalokat énekeltek s az egyik miniszter lendületes beszédben üdvözölte Franciaország nagy fiát. Amikor az ünnepség véget ért és a róla készült fényképek megjelentek, az L’Eclaire bejelentette, hogy Higésippe Simon sohasem élt.
Ezt az ugratást, a PESTI HIRLAP 1932 évi NAGY NAPTÁRÁBAN fedeztem fel.