Második napunkat töltöttük Kalkuttában (mai nevén Kolkatában) s a múzeumlátogatás után a szállásunktól néhány percnyi távolságra levő Lenin saranin felkerestük a Kalkuttai Teréz anya által alapított Missionarities of Charity (Szeretet Misszionáriusai) rend központját. A szent asszonnyal sajnos nem találkozhattunk, ugyanis Rómában tartózkodott, idős szervezete nehezen viselte már a gyilkos klímát, szíve rosszalkodott a beültetett pacemaker ellenére. Egy Amerikából származó nővér fogadott bennünket, ő vezetett fel a szerény kápolnába, ahol talán több mint 50 kis nővér bengáli nyelven zsoltárt énekelt, s imádkozott erőt gyűjtve a rászorultak gondozásához, a betegek gyógyításához, a haldoklók szenvedésének enyhítéséhez. Meghatódva búcsúztunk és adtuk át a fogadó nővérnek Magyarországról hozott szerény ajándékunkat: a hazánkat bemutató, sok fotóval díszített művészi könyvet és egy színes ruhájú, pártájú, papucsos kalocsai babát, s kívántunk a szent asszony felgyógyulásához minden jót.
A napokban, Hajdók János Kalkuttai Teréz Anya címen az Ecclesia Kiadó gondozásában 1980-ban megjelent könyvében ráleltem három imádságra, melyek egyike Teréz anya és munkatársainak mindennapi imája. Míg a sorokat olvastam, felrémlett előttem az ájtatos, tiszta arcú, imádkozó nővérek látványa, mely a Szeretet Misszionáriusai rendjénél tett látogatásunk alkalmával rögzült bennem. Talán az alábbi imádságot hallottuk bengáli nyelven. Ahogy újra és újra elolvastam, minden kétségem elszáll, s úgy döntöttem, egy rövidke életrajz kíséretében közreadom.
A Szeretet Misszionáriusai mindennapi imája
Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az embertársainkat, akik szegénységben és éhségben élnek és halnak meg. Add meg nekik a mai napon a mi kezünk által mindennapi kenyerüket, és a mi megértő szeretetünk által adj nekik békét és örömet.
Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek;
ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét;
ahol széthúzás, oda egyetértést;
ahol tévedés, oda igazságot;
ahol kétely, oda hitet;
ahol kétségbeesés, oda reményt;
ahol árnyék, oda fényt;
ahol szomorúság, oda örömet;
Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni,
mint hogy vigaszra várjak;
inkább én törekedjem megértésre,
mint hogy megértést óhajtsak,
inkább én szeressek,
mint hogy szeretetet igényeljek;
mert önmagunkat feledve - találjuk meg magunkat;
ha megbocsátunk - akkor nyerünk bocsánatot;
és ha meghalunk - azzal ébredünk az örök életre.
Ámen
Teréz anya, eredeti albán nevén Agnes Gonxha Bejaxhiu, 1910. augusztus 27-én született a török megszállás alatti Üsküb, a mai Szkopje városában. Apjáról sok ellenmondásos adat olvasható, hol sikeres építési vállalkozóként, hol fűszeresként, hol pedig földművelőként írnak róla. Ágnes gyermekkorában katolikus nevelést kapott. 18 évesen Írországba ment, hogy belépjen, a Boldogságos Szűz Mária Intézetébe, majd jelentkezett, hogy az indiai Kalkuttában, a szegények között dolgozzék. 1929 januárjától - 18 éven át - a Loreto nővérek által vezetett kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában állítólag földrajzot tanított. 1948-ban megalapította a maga katolikus szerzetesrendjét, a Szeretet Misszionáriusainak rendjét, melynek az lett a küldetése, „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, szeretetlenek, a társadalomból kitaszítottak, és akiket mindenki elkerül.”
1950-ben engedélyt kapott XII. Pius pápától, hogy független apácaként a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhassék. Hamarosan olyan sokan jelentkeztek szolgálatra, hogy egyre tágasabb helyekre kellett költöznie a rendnek. Számos központot hoztak létre vakoknak és haldoklóknak. Lepratelepet építettek melyet Shanti Nagarnak, vagyis a béke városának neveztek el. A rend növekedésével, lassan nemzetközi elismertsége is terjedt. Felvette az indiai állampolgárságot. A hatvanas években számos otthont nyitott nemcsak Indiában, hanem világszerte is. 1970-ben már 100-nál is többen voltak a szeretet misszionáriusai.
Az indiai kormány 1963-ban Padmashri (lótusz ura) renddel tüntette ki, azért a szolgálatért, amit India népéért tett. 1964-ben, VI. Pál Indiába látogatása alkalmával egy luxusautót ajándékozott Teréz anyának, amit azonnal elárvereztetett, hogy fenntarthassa lepratelepét. Apostoli munkájáért 1970-ben VI. Pál pápa öt tüntette ki békedíjjal. 1979-ben Teréz anyának ítélték a Béke Nobel-díjat. A díj átvétele után röviden csak ennyit mondott: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Menjünk haza és szeressük a családunkat.” A díjjal járó összeget Kalkutta szegényeire fordította.
1983-ban Teréz anya II. János Pálnál tett látogatása során szívrohamot kapott. Később pacemakert ültettek a mellkasába, és ezt követően sokat betegeskedett. Kilenc nappal 87. születésnapja után halt meg 1997-ben. Indiában Teréz anya halálakor háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el, állami temetésben részesült. 2003-ban II. János Pál pápa boldoggá avatta, az ünnepi eseményen csaknem negyedmillió zarándok vett részt.