Az egyik internetes portálon olvastam nemrég, hogy „Körösi Csoma Sándor, Sass Brunner Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet valamint Baktay Ervin voltak a legismertebb India utazóink.” Jó volna, ha ez az állítás maradéktalanul igaz lenne, de sajnos csak részben igaz, a valóság nem ilyen szép, az ismertségük meglehetősen hiányos, egyikükről-másikjukról a Neten többet olvashatunk angolul, mint szülőhazájuk nyelvén, emléküket jobban ápolják Indiában, mint itt Magyarországon.
Baktay Ervinről ugyan nem tudom, hogy Indiában mennyire ismert, de valószínűleg bizonyos - elsősorban művészi - körökben nagyon jól csenghet a neve, mint ahogy nálunk is sokan tudják róla, hogy neves orientalista, indológus és művészettörténész volt. Valószínűleg nem kevesen hallottak, vagy olvastak arról is, hogy beutazta szinte egész Indiát - egyebek közt Észak-Indiát, Pandzsábot, Kasmírt, Bengáliát, a Gangesz-síkságot, Dél-Indiát - és hogy utazásai során eljutott Ceylonba valamint Nyugat-Tibetbe is. Számos érdekes könyv szerzője. Kőrösi Csoma Sándor nyomdokát követve írta A világ tetején című könyvét, kiemelkedő alkotásai az India, a Messzeségek vándora, A Pándzsáb, az Indiai éveim, valamint a Kőrösi Csoma Sándorról írott műve. Feltehetően sokan forgatják mind a mai napig A csillagfejtés című művét, amely az asztrológia elméletéről és gyakorlatáról szól. De kevesen tudják, hogy nővére, Gottesmann Marie-Antoinette meghívása nyomán jutott ki Indiába, hogy nagybátyja volt az indiai-magyar származású festőművésznőnek, a fiatalon elhunyt Amrita Sher-Gilnek, hogy Nyugat-Tibetben emléktáblával jelölte meg Kőrösi Csoma Sándor egykori lakóhelyeit, s hogy jó kapcsolatot ápolt Rabindránáth Tagoréval és Mahátma Gandhival.
Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatban a Csalo! Csalo! címu könyvünkben - a Néhai Csoma Sándor emlékére fejezetben - már jeleztük, ha valaki nem elég kitartó, nem biztos, hogy megtalálja sírját Dardzsilingben, és itt a honlapomon Kőrösi Csoma Sándor sírjánál címmel, külön írásban is beszámoltam arról a sokkhatásról, ami Dardzsilingben ért bennünket, amikor a monszunesőt követő párás ködös időben a nagy erdélyi magyar nyughelyét kerestük, hogy virággal emlékezzünk rá, s az emlékének adózzunk.
Utolsóként hagytam, pedig elsőként akartam emlékezni a két magyar festőművésznőre, Sass Brunner Erzsébetre és lányára Brunner Erzsébetre, akikről itthon meglehetősen kevesen, és sajnos csak felszínes ismeretekkel rendelkeznek. Noha az Interneten rájuk keresve, itt-ott fel-felbukkan a nevük, de a lexikonokban, enciklopédiában hiába kutakodtam, nem leltem rájuk. Még csak arra sem tartják Őket érdemesnek, hogy leírják nevüket, röviden megemlítsék munkásságukat. Annak ellenére sem, hogy képeiket időnként kiállítják múzeumokban, s kiállításokon megismerhetők festményeik, amelyeket hazájuknak adományoztak. Szerencsére Indiában más a helyzet, ott elismerték ténykedésüket, megbecsülés övezte lényüket, és mind a mai napig szeretettel gondolnak Rájuk.
Nagyjaink - Baktay Ervin, Kőrösi Csoma Sándor, Sass Brunner Erzsébetet és lánya, Brunner Erzsébet - tiszteletére, a némelyiküket övező méltatlan feledés megkövetésére a mindegyiküket sokra tartó híres indiai költő, Rabindránáth Tagore sorait hívom segítségül.
Vak leány (Kosztolányi Dezső fordítása)
Egy vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.
Én a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.
A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak a virágok.
Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál.
Szentjánosbogarak (Részletek Várhegyi Miklós fordításában)
(...) Megkurtítja az igazságot az alázatos ecset
a vászon kedvéért, ami szűkre szabott.
(...) A nappal szenvedése,
amit saját ragyogása tompít,
lángol éjjel a csillagok között. (…)
A kertész (Áprily Lajos fordítása)
Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlen költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal: de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ok díszítenek fel a szívükből vett szépséggel (…) Félig nő vagy és félig álom.
Gitándzsáli (Versrészlet Babits Mihály fordításában)
Észre sem vettem a pillanatot, midőn először átléptem ez élet küszöbén.
Minő hatalom tette, hogy belenyílottam ebbe a rejtélybe, mint bimbó éjjel az erdőbe?
Midőn először tekintettem a világosságra, egy pillanat alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, hogy névtelen és formátlan kikutathatatlan saját anyám képében vett a karjaira.
És így a halálban ugyanaz az Ismeretlen úgy fog feltűnni előttem, mintha öröktől fogva ismertem volna őt. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, hogy épp úgy fogom szeretni a halált.
A gyermek felsír, midőn anyja leveszi jobb melléről; csak azért, hogy a másik pillanatban a másik emlőn megvigasztalódjon.