Spánielemet megkergette egy mama rigó

Történetem „szenvedő” alanyát, Mindit, a coboly színű angol cocker spánielt ezúttal nem mutatom be, mert csak felsőfokon tudnék róla beszélni. Bár nehezen állom meg, hogy ne soroljam fel legalább néhány remek tulajdonságát, mégsem teszem, mert elfogultsággal illetnének, ami jogos lenne, s egyúttal igaz is. Most csak annyit, hogy nagyon kedves, őszinte lény, és igen sok örömöt szerez a családnak.

A spánieleket valamikor a madárvadászatokon használták, a vadászok egyik kedvenc kutyájaként a vízi szárnyasok felriasztásában jeleskedtek. Ha jól tudom, a már lelőtt madarakat vitték gazdájuk lába elé. Spánielünk, aki már közel négy éves, kölyökként mintha érdeklődött volna a madarak iránt, de megbeszéltem vele, hogy nem szabad őket bántania, és ezt az intelmet tiszteletben tartotta. Egészen mostanáig.

Nemrég, amikor kint a kertben virágot ültettünk, hirtelen a fekete rigónk vészjelzésére lettünk figyelmesek. Gondoltuk, megint - a kicsinyeiket, tojásaikat pusztító - szarkák jelentek meg, miattuk csap ekkora patáliát. De nem. Akkor vettük észre, hogy a feketerigónak van egy csemetéje, aki olyan apró, hogy még a farka is alig nőtt ki, ügyetlen, felszállni sem igazán tud. Őt vette észre Mindi, és nekiiramodott, talán elfogni szerette volna az ügyetlen kis rigót. Hogy játékból tette-e, vagy az ősi ösztöne miatt felejtette el intelmemet, miszerint tilos a madarakat bántani, nem tudom. Mindenesetre felemelt hangon azonnal felszólítottam, hogy menjen be a lakásba. Mindi szófogadóan irányt változtatott, és már ügetett is az előszoba felé.

Ekkor jött a meglepetés. A szemben álló fa lombjai közül az egészet végignézte a rigómama, s mint egy stuka, zuhanórepülésben alászállt, majd földet fogva, apró kis lábait szaporázva Mindi nyomába eredt. Bizarr helyzet volt, úgy tűnt, mintha spánielünk menekülne az apró madár elől. Ám mielőtt a mérges mama követte volna Mindit az előszobába, egy ácsi felszólítással állítottam le. Szerencsére ő is szót fogadott, és a legközelebbi fára szállt. Napokig hol egyik, hol másik fánkról figyelt, tartott szemmel minket és a kutyánkat. Olykor - bátorságát bizonygatva - a tuják ágai közül teljesen váratlanul, meglepetésszerűen kiszállva ijesztgetett bennünket, így fejezve ki anyai ösztönét, csemetéje védelme iránti elszántságát.

Néhány szubjektív szót azért írnék a madaraimról is. A fekete rigók kertem ékességei. Eleven, kedves madarak. Szívesen elnézem, ahogy tipegnek, majd hirtelen neki iramodnak, vagy amikor buzgón kaparják ki a földből a kártékony bogarakat, a szerencsétlen gilisztákat. Még akkor sem haragszom rájuk, ha olykor „megtisztelik” autómat, s miattuk naponta többször is fel kell söpörnöm a virágoskertemet övező utat. Jó hallgatni dallamos, messze zengő éneküket, különösen olyankor szép a hangjuk, ha párt keresnek maguknak.

Persze rajtuk kívül sokféle más madaram is van, a hideg időben, amikor máshol nem lelnek élelemre, mindennapos vendégeim a cinkék, párosával jönnek „szotyolázni”, s a számukra kitett cinkegolyókból lakmározni. De rendszeresen meglátogatnak a meggyvágók, a verebek, a gerlék és a hűséges, magányos vörösbegyem is. Mindegyiküket „terített asztallal” várom. Ezek után érthető, miért ijedtem meg kutyám játékosságán vagy felébredt vadászösztönén. A lényeg az, hogy jól végződött az incidens. Azóta a kis rigó felnőtt, időnként eljön hozzánk, hogy szomját oltsa és megfürödjön a neki és a többi madárnak kitett friss vízben.