Mivel Moggioban - élvezve a bőséges választékot, no meg a kandalló melegét - meglehetősen ráérősen reggeliztünk, és a „rendőrkaland” után gondosan ügyelek minden közlekedési táblára, autópályára pedig - az előzetes tervünket követve - ezúttal sem hajtunk fel, bizony már jócskán túl van a delén a nap, mire elérjük Trentot, az úti célunkat megelőző utolsó nagyobb várost. Miután megtankolunk, majd a legközelebbi pihenőben elfogyasztjuk az előző napról megmaradt békacombokat, délnek fordulva Riva felé vesszük az irányt. Ezt az utolsó, rövid etapot gyorsan letudjuk, szállásunkat, a Virgilio hotelt - bár a főútról nem látszik - némi kérdezősködés után, viszonylag könnyen megtaláljuk, és azonnal birtokba is vesszük.
Vacsoraidő lévén, akár a tőlünk mintegy félórás sétára lévő versenyközpontba (PALAFIERE) is elmehetnénk, ugyanis 17 órától 20 óráig nyitva már a sport expo, ahol nemcsak a rajtcsomag (benne a rajtszám, a technikai póló és a verseny szponzorainak az ajándékai) vehető át, de „welcome pizza party” és a környék boraiból összeállított borkóstoló is várja a futókat, kísérőiket és szurkolóikat. Ám az utazás fáradtsága miatt kihagyjuk a vendégséget. És persze az sem mellékes, hogy nem vagyunk éhesek. Helyette inkább a szobánkban talált információs füzetet és a környék látnivalóit ismertető prospektusokat lapozzuk végig, majd a szállásunk környékén sétálunk egyet.
A párom viszont nem elégszik meg ezzel, 9 óra felé már hiányzik neki a futás, ezért Mindivel alaposabban „körülnéznek” a városban. Mint később elmondja, némi kerülővel elkocogtak a vasárnapi verseny starthelyére, feltérképezték, hogy merre találhatók a környéken parkok, jó futóhelyek, visszafelé pedig megszemlélték a helyi futballcsapat villanyfényes esti edzését.
Másnap már nem kell kérdezősködnöm, pontosan ismerjük az útirányt, mindent tudunk, hogy hol van. A Palafiere-be nem sokkal a 10 órai nyitás után, vagyis még „gyerekidőben érkeztünk”, ám sokan megelőztek minket, hisz belépve a sport expo területére, számos korán kelő futó ténfereg, bóklászik a kiállítók között, ismerkedve egymással és a reggelivel. Feltűnő milyen sok kutyát hoztak a futók, illetve a hozzátartozóik, mégis a mi cobolyszínű angol cocker spánielünk a sztár, senki nem tud úgy elmenni mellette, hogy ne simogatná meg. A regisztrációs pult a hatalmas kongresszusi terem térelemekkel elválasztott belső traktusának jobb oldalán található, jól látható táblák jelzik, hogy a szalagokkal elválasztott sávok végén mettől-meddig terjedő „bib number”-ek birtokosai vehetik át rajtszámukat és a rajtcsomagukat. Amint az asztalnál ülő csinos lányok felfedezik spánielünket, azonnal felragyog az arcuk. Mivel az Attila melletti sáv szabad, ott viszem be Mindit hozzájuk, hagyom, hogy - átengedve az asztaluk alatt - kicsit kényeztessék, aminek mindig nagyon örül. Ha már a gazdája versenyzik, egy kis simogatás neki is kijár.
A futók egyre többen vannak, ismerkednek vagy ismerősöket keresnek, látszólag céltalanul mászkálnak, nézelődnek, és persze kóstolgatják a kínálatot. A regisztrációs teremrész szomszédságában a ciklámenekkel feldíszített pódiumon gitár kísérettel egy nő énekel, majd amikor pihenőt tart, egy férfi játszik szintetizátoron. A zene elnyeri a gyerekek tetszését, némelyik táncra perdül, mások mórikálják magukat. A pultnál ajánlott almás pite, fantasztikusan finom, szaftos, sok töltelékkel, repetázunk belőle. Mivel látom Mindin, hogy megszomjazott, az italosoktól érdeklődőm, merre találok vizet. Be sem fejezem a kérdést, máris egy kis műanyag kis tálban buborékmentes ásványvizet kapok. Kutyánk hevesen lefetyel, a farkát megállás nélkül csóválja. Férjemet hosszasan nógatom, mire megadja magát, és vonakodva ugyan, de belemegy, hogy fotót készítsek róla és Mindiről, amint kidugják a fejüket az „I love Riva del Garda” feliratú, matrjoska babát mintázó karton nyílásán.
A kijárat felé közeledve az expo területén találjuk magunkat, jobbról is balról is árusok, kiállítók mutogatják portékájukat. Engem elsősorban a különféle sportkrémek érdekelnek, ezek nemcsak a férjem izomhúzódásaira lehetnek jók, olykor nekem is használhatnak. Az ingyenes - néhány grammos vagy milliliteres - termékmintákból be is gyűjtünk egy jó adagot. Ha legközelebb jövünk, már tudni fogjuk, melyikből vásároljunk. Különböző újságokban, futóversenyeket reklámozó prospektusokban, szórólapokban bogarászhat az ember, ha véletlen elfelejtenénk venni belőlük, a standoknál álló lányok kezünkbe nyomnak egyet. De mindez semmi a sportruhák és kiegészítők választékához képest. Annak sem kell aggódnia, aki cipő, vagy futómez nélkül érkezett, vagy nem gondolt arra, hogy november elején 23-24 fokos meleg lesz. Funkcionális ruhák, kompressziós futó zoknik, ütést csillapító talpbetétek, napszemüvegek, térdvédők, csuklószorítók, fejpántok, rajtszám- és kulacstartó övek, futók számára készített stopperórák, különféle - pulzusszámot, kalóriafogyasztást, távolságot, magasságot, futástempót stb. mérő - elektronikus kütyük, bemelegítő, izomlazító, fájdalomcsillapító spray-k és krémek, energiaitalok, szeletek és gélek. Minden megtalálható itt, amire a futóknak szüksége lehet.
Én viszont már alig várom, hogy visszaérjünk a szállodánkba, és megnézhessem, mit rejteget a regisztráció után kapott, meglehetősen nehéz rajtcsomag. Ahogy a szobánkba érünk, kíváncsian szórtam tartalmát az ágyra, majd tettem rendbe a kapott ajándékokat. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Kizárólag helyi termékek, müzli gyümölcskrémmel, táblás csokoládé, citromlé, mogyoró, műanyag tálcán fóliával csomagolt négy óriási zöld alma, dobozos tej Trentinoból, paradicsompüré, tejszín, parmezán sajtok, kerek ropogtatnivaló sütemények cérnára felfűzve. Most esett le, hogy a versenyközpontban látott futók, honnak szerezték „sütemény-nyakláncaikat”.
Maradt időnk ismerkednünk Rivával is. Ez az észak olasz, Trento megyei város, nagyobbnak tűnik, mint azt a számok mutatják, lakosai száma mindössze 16 331 fő. Persze a futóverseny idejére számuk megemelkedik, ettől függetlenül az év bármelyik szakában rengeteg turista keresheti fel a Riva del Gardát. Az utcák tiszták, jól esik a séta. Bár az ősz utolsó harmadában járunk, a kertekben még virítanak a virágok, és nemcsak a rózsák, néhol hibiszkuszt és bougenvileát is látunk, a mandarinfákon pedig sárgán kapaszkodnak az érett gyümölcsök. A parkok ápoltak, sehol sincs kutyapiszok, valószínűleg - akárcsak mi - séta közben az olasz „gazdik” is felszedik kutyáik végtermékeit. Sokkal hűvösebb időre számítottam, feleslegesen csomagoltam meleg ruhákat, a nap szikrázva süt, 22-23 fok van. A fagylaltozó zárva (már a télre készülhettek), ők sem gondoltak, hogy az átlagosnál 10 fokkal melegebb, szinte nyárias idő lesz november elején. Pedig szívesen ettem volna egy nagy adag „gelato”-t.
Estefelé már csak a másnapi futásáról beszélgetünk. Rengeteg időnk maradt a pihenésre, de az izgalom nem hagy békén. Attilát az motiválja, hogy jó időt fusson, engem meg az foglalkoztat, hogy nehogy valami baja legyen, ne sérüljön meg, hisz futás közben is bármi megtörténhet.