Autóval Indiába tartva, Iránban a táj meglehetősen barátságtalan, a homokos kősivatagban olykor száz-kétszáz kilométert is megteszünk anélkül, hogy egyetlen fát látnánk, a sziksóval kivert talajon még a legigénytelenebb gyomnövény is elsárgulva kiszárad. Valósággal felkiáltunk örömünkben, amikor Rafszandzsán városa előtt megpillantjuk az első pisztácia-ültetvényt. Kermán tartományban ezen a tájon született Irán volt államfője, Ali Akbar Haszemi Rafszadzsáni, az itteni időszámítás szerint 1313-ban vagyis 1934-ben. Ő rendelkezik Iránban a legnagyobb területű és leggazdagabb termésű pisztácia-ültetvénnyel.
A valódi pisztáciáról azt mondják, hogy Iránban őshonos. Kedveli a meleg, mérsékeltövi száraz vidékeket. A halványzöld színű, kissé kesernyés, a mandulához kissé hasonlító, igen finom ízű pisztáciának, kilenc fajtája ismert, van, amelyiket a gyógyászatban használják, de készítenek belőle likőröket és lakkot. A pisztácia vera magját a cukrászati termékek, parfék, fagylaltok, krémek, torták, süteményfélék színezésére, illetve díszítéséra is használják. Fűszerként a különböző húsokból finomra őrölt pástétomok készítésére is alkalmazzák.
Indiából hazafelé tartottunk, már sötétben keltünk útra. Addig az iráni útig még nem kóstoltunk pisztáciát. Bő 40 kilométerre lehettünk a határtól, amikor az utolsó kistelepülésen, Mákuban – hogy elköltsük maradék riálunkat – egy szatócsboltban olajbogyót és pisztáciát vettünk. Már éppen távoznánk, de nem ússzuk meg ennyivel, a boltos habcsókját is meg kell kóstolnunk. Ez az ő ajándéka, nem illik visszautasítani. Férjemnek nincs kedvére az édesség. Később jövünk rá, hogy ezzel „tette jóvá” a zsizsikes pisztáciát. Erre azonban csak később jöttünk rá.
Hiába vettünk pisztáciát, sajnos a zsizsikes pisztáciát nem tudtuk megkóstolni, azonban, azóta itthon szívesen ropogtatunk pár szemet esténként, rászoktunk a sótlan vagy a sózott pisztáciára. Nagyon finom és egészséges.