Jó néhány éve került a kezembe Tibet XIV. Dalai Lámájának remek stílusú, őszinte hangvételű könyve, melyet elolvasva megtudtam róla sok mindent. Önéletrajzi írásában mesél a gyerekkoráról (meglehetősen eleven fiú volt), szüleiről, testvéreiről, tanítóiról, lebilincselően eleveníti meg miként lett kiválasztott, milyen volt életének a Potalában töltött időszaka, hogyan menekült Tibetből Indiába. Nem csupán a békéről, misztikumról, bátorságról vallott nézeteit osztja meg az olvasóval, hanem beavat a tibetiek étkezési szokásaiba is. Tőle tudom, hogy hajdinából, krumpliból, árpából készítik ételeiket, hogy legfontosabb ételük a pörkölt árpából készült campa, amit teával, tejjel, joghurttal vagy tibeti sörrel, csanggal elegyítve fogyasztanak; s a szarvasmarha és jak kereszteződéséből származó dzomó tejét isszák; a teát pedig avas vagy friss vajjal esetleg tejjel ízesítik. Élethűen ecseteli miként lett vegetáriánus, és mi késztette végül is a hús nélküli étkezés feladására.
Indiai száműzetésének hatodik évében úgy adódott, hogy Őszentsége Kerala fővárosában Trivandrumban vendégeskedett. A kormányzó házában, ahol megszállt, szobájának ablakából pont a szemben lévő konyhára látott. Egyik nap tanúja volt, amint levágták az ebédre szánt csirkét, s látta a szerencsétlen, elvágott nyakú állat szenvedését. Bűntudatot érzett és elhatározta, hogy olyan vegetáriánus lesz, aki még a hal és a tojás evésétől is tartózkodni fog. Amikor felszolgálták neki az angolosan elkészített csirkét szósszal és hagymával szinte kicsordult a nyála, mégis nagy lelki erővel visszautasította. A kívánatos étel sem ingatta meg elhatározásában. Az új étrend betartása örömmel töltötte el, ám mivel a tibeti konyha csaknem mindenhez használ húst, jó darabig eltartott mire a szakácsok megtanulták, hogyan lehet hús nélkül is ízesen főzni. Végtére azonban sikerült nekik és remek ételeket készítettek, amit nagyon élvezett. Közben néhány indiai barátja felhívta a figyelmét, hogy az étrendjét sok tejjel és különféle diókkal egészítse ki. Követte tanácsaikat, aminek az lett az eredménye, hogy húsz hónap után súlyos sárgaságot kapott, bőre oly ragyogó aranysárgává vált, mint Buddháé. A betegség, amelyről kiderült, hogy hepatitis-B a sokféle tibeti gyógyszertől elmúlt, az orvosai azonban utasították, hogy csökkenteni kell a tejet, szilárdabb ételeket kell ennie, el kell hagynia a diókat, és el kell kezdenie ismét a húsevést. Ez utóbbit nemcsak a tibeti, hanem az indiai orvosok is javasolták. Így hát vonakodva bár, de ismét nekilátott a húsoknak. Manapság azon különleges alkalmakkor fogyaszt húst, amikor lelki gyakorlata előírja.
Már a könyv olvasása során arról álmodoztam, de jó volna egyszer ellátogatni Dharamszalába, s aztán úgy hozta a sors, hogy teljesült óhajom. Férjemmel sikerült eljutnom a hatalmas Dhauladha szirtjei tövében megbúvó "zarándokok szállására", ahol 1959 óta él száműzetésben Tibet XIV. Dalai Lámája, s leltek új hazára a kínai megszállás elől hazájukból elmenekült tibetiek.
Még most is látom, ahogyan Dharamszala felé szakadó esőben, tejfehér ködben, mintha felhőben járnánk, tesszük meg az utolsó kilométereket. McLeod Ganj közelében meredek emelkedőn kaptatunk, a köd egyre sűrűsödik, a hajtűkanyarokkal tűzdelt keskeny úton a sötétség áthatolhatatlan. A kis hegyi településen - bár tele olcsó, tiszta hotelekkel - nem könnyű a szálláskeresés, ugyanis rengeteg a nyugati turista. Sokan vesznek részt kezdő és haladó meditációs kurzusokon, nyelvtanfolyamokon, vannak akik az alternatív tibeti gyógyászatot tanulmányozzák, mások a túrázás, a hegymászás örömeinek hódolnak, sőt találkozunk hippikkel is. Monszun ide, monszun oda a hotelek többsége zsúfolásig megtelt, csak a sokadik próbálkozás után sikerül egy kis dohos, puritánul berendezett szobára lelnünk a Himalája szállodában. Az ablakból elénk táruló panoráma viszont elkápráztat.
A Tibet hotel éttermében költjük el vacsoránkat, ahol az elébem tett étlapról Őszentsége kedvenc ételét, a momo-t - a mi gombócunkhoz hasonló, fűszeres zöldségkeverékkel töltött tibeti ételspecialitást - rendelem, míg férjem ízes mandzsúriai zöldségfalatokat kér magának. Az étel jó, a hely hangulatos, a falról a láma fényképe, a pultnál a személyzet mosolyog ránk. A vendégek állandóan cserélődnek. Az egyik csinos felszolgáló kislányt több-kevesebb sikerrel faggatom a momo elkészítési módjáról, de tibeti angolságából csak annyit értek, hogy a lisztből és forró vízből összedolgozott tésztából cipókat formálnak, pihentetés után korongokat szaggatva a tésztakörök közepébe párolt zöldséget tesznek. Gőzben főzik ki, és melegen tálalják.
Másnap épphogy csendesedik az egész éjjel szakadó eső, máris indulunk a kolostor felé. A tibetiek barátságosak, az asszonyok macskaügyességgel kapaszkodnak fel a meredek lépcsőkön, létrákon, kezükben teli csomagokkal. A hegyoldalról patakokban ömlik a víz, folyik végig az utcán. A girbegurba főutca közepén kis tibeti templom áll, szentélyében az imamalmok szinte sohasem állnak meg, az arra járó tibetiek ajkuk között a szent mantrát mormolva, jobb kezükkel újra, meg újra megpörgetik azokat. Azt tartják, ha az élet kerekét megforgatják, a fohász felszáll az egekbe. A megvilágosodás, a jobb újjászületés reményében szakadatlan ismételve szól az isteni erővel felruházott ősi szöveg, a tudást és bölcsességet egyesítő bűvös mantra, az "Om mani padme hum". A kolostorban egy szerzetes a kísérőnk, ő mutatja meg az utat Tibet XIV. Dalai Lámájának titkárságához. A kispapok karatéznak, az udvaron mindenfelé tornaszerek, nyújtók, korlátok, ezektől olyan izmosak, kisportoltak mindannyian. Tenzin úr, a láma személyi titkára sajnálkozását fejezi ki, mert ha csak néhány nappal érkezünk előbb, őszentsége minden bizonnyal audiencián fogadott volna bennünket. Simla környékén vallási ünnepeken, kálacsakra (időkerék) beavatáson vesz részt. Azt javasolja, hogyha időnk engedi, térjünk vissza Dharamszalába, mert akkor valószínűleg fogad minket Őszentsége.
A kivételes bánásmódot annak is köszönhetjük, hogy ajánlólevelünk van az Árya Maitreya Mandala Rend kelet-európai központjától, valamint tagjai vagyunk a tibetiek által jól ismert nemzetközi emberjogi szervezetnek, az Amnesty International-nek, s nem utolsósorban annak, hogy férjem régóta érdeklődik a buddhizmus iránt, s nem ismeretlenek előtte Tibet környezeti problémái sem. A titkár úrtól szomorú dolgokat hallunk, elmondása szerint gyakorta szöknek át Indiába a csapatba verődött árva tibeti gyerekek, azonban a kínai határőrök, gyilkos golyóitól mindig ottmarad egy-két ártatlan áldozat. Távozás előtt még bemegyünk a templomba, szerzetesek lótuszülésben mantráznak, egy-két fehér is köztük gyakorol, időnként megpörgetik az életkereket. Délután visszasétálunk, és átadjuk Tenzin úrnak a lámának szánt szerény ajándékainkat, egy szépen kimunkált csikóbőrös kulacsot, valamint egy angol nyelvű Budapest-könyvet. Reméljük sikerül örömet szereznünk Őszentségének.
Reggel, délben, este menetrend szerint bekanyarodunk a Tibet étterembe, másnap újdonsült barátunkkal, a láma titkárságán dolgozó fiatalemberrel, Chopney-val megyünk vacsorázni. Jó étvággyal eszi a tojásos rizst, csilis csirkével; a csontdarabkákat a legnagyobb természetességgel az asztal alá dobja. Sokat mesél Őszentségéről. Most egy kicsit lazíthat, de amikor itthon van a főnöke, megállás nélkül kell dolgoznia. Meghív minket a német és norvég adományozók által létrehozott SOS gyermekfaluba, ahol a kizárólag tibeti (4-6 ezer) gyerekek tanulnak anyanyelvükön és angolul tibeti tanítóktól. A gyerekfalu meglátogatása után elfogadjuk Chopney meghívását szerény lakásába. Fényképeket mutogat Bangaloreban élő családjáról és barátairól, o már Indiában született és sohasem járt hazájában, Tibetben. Tibeti ayurvédikus gyógyszert kapunk tőle, amit a láma használ meghűlés ellen. Búcsúzóul Őszentsége dedikált fényképéivel ajándékoz meg bennünket.
A megejtően szép vidék, s a tibetiek megható vendégszeretete még egy napig ott tart bennünket. Amint kitisztul a levegő, elénk tárulnak a Himalája havas csúcsai, zavartalanul gyönyörködhetünk a sötét fenyvesekből kimagasló, tipikusan tibeti emeletes házakban. Imazászlókat lobogtat a szél. A legenda szerint ezen a vidéken barangoltak a gaddik, a mesebeli pásztorlánykák. Később ismét beborul az ég, elered az eső, és így megy egész napon át. Ilyenkor megiszunk egy-egy forró zöld teát, vagy megbújunk valamelyik apró tibeti bazárban. (…)
A közelmúltban már másodszor olvastam, hogy stabilizálódott Őszentsége egészségi állapota. Először nem sokkal a Pekingi Olimpia vége után Mumbaiban (korábban Bombay), majd másfél hónappal később Újdelhiben szállították hasi panaszokkal kórházba. Miután október 11-én a szervezetéből epekövet távolítottak el, egészségi állapota szerencsére nem ad okot az aggodalomra. Jó eséllyel már októberben folytathatja munkáját, és ha kedve támad rá, jóízűen elfogyaszthat akár egy tál momot is.
