Régen eldöntöttem, hogy írok az önuralomról, és az anyaggyűjtést követően már nagyjából össze is állt a fejemben az anyag, amikor véletlenül a kezembe akadt Bognár Cecil Mi és mások című könyve. Ha már így esett, gondoltam, megnézem, mit ír az önuralomról, és meglepődve olvastam, hogy fejtegetését egy Isaac Newtonról (1642-1727), a híres angol polihisztorról feljegyzett történettel kezdi. A sztorit annyira találónak érzem, hogy érdemesnek tartom megosztani olvasóimmal.
„Newtonról, a lángeszű matematikusról és természettudósról mondják a következő esetet. Midőn hosszú tanulmányozás és sok nappali és éjjeli munka után befejezte egyik művét, az íróasztalon hagyott kéziratcsomót együgyű szolgája arra használta fel, hogy a kályhába begyújtott vele. A nagy tudós egy pillanatig néma megdöbbenéssel szemlélte művének pusztulását, majd nyugodtan így szolt a megrémült szolgához: »Nem baj, majd újból megírom az egészet.« Bizonyára mindenki bámulattal szemléli az önuralomnak ezt a hősies megnyilvánulását. Newtonnak feltétlenül igaza volt; a dühkitörés semmit sem segített volna a bajon.”
Az önuralom eme dicséretes példája után, szinte természetesnek látszik a kérdés, vajon miként vélekedtek más híres emberek e témáról. Szerencsém volt, mert e tekintetben bőséges választékot kínált Kristó Nagy István Bölcsességek könyve - Aforizmák, szállóigék címen megjelent gyűjteménye. Innentől kezdve nem volt nehéz dolgom, ebből válogattam egy csokornyira valót.
Gregorius (I. Gergely, vagy Nagy Szent Gergely pápa) (540-604) a középkor keresztény pápája, a nép pápájaként ismerték: „Van-e valami, ami jobban próbára tenné erőinket, mint az, hogy összes indulatunkat, szenvedélyünket, értelmünk uralma alá hajtsuk? Testünk minden vágyát erős lélekkel megfékezzük? Minden önkéntes törtetésünkről lemondjunk?”
Kempis Tamás, vagyis Thomas Hemerken, vagy Haemerken, (1379-1471) egyházi író, teológus, bibliamásoló, keresztény misztikus, az Ágoston kanonokrend szerzetese: „A tökéletes győzelem önmagunk fölött diadalmaskodni.”
Leonardo da Vinci (1452-1519) olasz festő, szobrász, polihisztor: „A legnagyobb s egyben a legkisebb uralom az önuralom.”
Gracián y Morales, Baltasar (1601-1658) spanyol író: „Nincs nagyobb dolog, mint önmagunkon, indulatainkon uralkodni: Így jutunk el az akarat diadalához. S ha már úrrá lett rajtunk a szenvedély, legalább hivatalunkig ne merészkedjék.”
„Nagy próbája az ítélőképességnek az őrültség perceiben is megőrizni okosságunkat.”
Logau Friedrich von (1604-1655) német epigrammaköltő: „Önmagunkkal vívni: legnagyobb diadal.”
La Rochefoucauld Francois de (1613-1680) francia író, moralista, aforizmaszerző: „A nagylelkűség a gőg nemes erőfeszítése, amellyel úrrá teszi az embert önmagán, hogy minden másnak urává tegye.”
Racine Jean (1639-1699) francia drámaíró: „Éljen, s nagylelkűen győzze le önmagát.”
Rousseau Jean, Jacques (1712-1778) svájci francia filozófus, író, esztéta, pedagógus, zeneszerző: „Az erős szó erőt jelent. Nincs erény harc nélkül, győzelem nélkül. Az erény nem egyszerűen abban áll, hogy igazak vagyunk, hanem, hogy eközben lebírjuk szenvedélyeinket, uralkodunk szívünk fölött.”
Burns Robert (1759-1796) skót, népi költő, dalszerző, szabadkőműves: „A bölcsesség gyökere az önuralom.”
Huizinga Johan (1872-1945) holland történész, indológus: „Uralkodás az emberi természeten csak egyet jelenthet, olyan emberiséget, melyben mindenki önmagáért, önmagán uralkodik.”
Russell Bertrand (1872-1970) walesi angol matematikus, filozófus, szociológus, Nobel díjas közéleti személyiség: „Az önfegyelmezés használata olyasmi, mint a fék használata a vonaton. Hasznos dolog, ha rossz irányba indultunk meg, de káros, ha az irány jó. Senki sem merné állítani, hogy a vonatnak mindig befékezve kell szaladni, de azért a nehéz önfegyelmezés megszokása körülbelül ezt a káros hatást teszi a hasznos tevékenységre fordítható energiákra.”
Osváth Ernő (1877-1920) magyar író, szerkesztő: „A legteljesebb szabadságérzés: az önuralom. Az önuralom nagy iskolái a hitek.”
Befejezésként - bár kevésbé veretes szavakkal - szerénytelenül én is megpróbálkozom annak megfogalmazásával, hogy tulajdonképpen mit is nevezünk önuralomnak. Nos, a következőkre jutottam. Az önuralom nem más, mint az ember saját indulatainak, szenvedélyeinek tudatos elfojtása. Ez azt jelenti, hogy haragunkat - különösen annak külső megnyilvánulását - képesek vagyunk visszatartani, érzelmeinket, ha kell, pórázra fogjuk, uralkodni tudunk félelmeinken, bánatunkon, sőt jókedvünkön is. Az önuralom azonban nem szorítkozik érzelmeinkre, kihat értelmi tevékenységeinkre is. Önuralmat követel tőlünk például, amikor összeszedjük gondolatainkat, összpontosítjuk figyelmünket, de még a beidegződött munkák, tevékenységek, megszokott cselekvések, műveletek sem lehetségesek önfegyelem és önkontroll nélkül, bármit is teszünk, tudnunk kell parancsolni önmagunknak.
[Irodalom:
Bognár Cecil*: Mi és Mások: A mindennapi élet lélektana, Budapest, 1937
Kristó Nagy István**: Bölcsességek könyve - Aforizmák, szállóigék. Gondolat, Budapest, 1984]
* Bognár Cecil Pál (1883-1967) bencés szerzetes, pszichológus egyetemi tanár, a szegedi Lélektani Intézet vezetője.
** Kristó Nagy István (1921-2010) kritikus, irodalomtörténész, művészettörténész, műfordító.