Nem tudhatom...

Angliában élő barátnőmtől gyakorta kapok csodaszép, érdekes témájú képeket, a minap két sorozatot is küldött, az egyiket Hungary in June címmel, a másik pedig akkor készült, amikor repülővel hazafelé tartottak Magyarországra. Ezeknek a képeknek a Ki gépen száll fölébe… címet adta, s míg nézegettem a fényképeket, Radnóti Miklós (1909-1944) egyik legismertebb háborús versének, a „Nem tudhatom…” sorai elevenedtek fel bennem, s doboltak a fülemben. Valószínűleg Euthymia, vagyis Tímea is ezekre a sorokra gondolt, hisz ezért vette a címet az idézett Radnóti verséből. Bár szerencsére nem élünk háborús időket, de sokan vannak a világban elszórtan élő magyarok, ki ezért, ki azért ment el véglegesen, vagy csak átmenetileg. De nemcsak nekik, hanem az itthon élőknek is javasolom, olvassák el e vers szívszorító, elgondolkodtató sorait.

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.