A televízió előtt ülve, vagy a rádiót hallgatva olykor szinte fáj a hibás beszéd, sokszor csak sejtem, mit mondanak, sőt olykor még abban sem vagyok biztos, hogy egy-egy szó vagy mondat egyáltalán magyarul hangzott-e el. És ez sajnos nemcsak az interjú alanyaira, hanem olykor a hivatásos kérdezőkre is igaz. Nem tudom, napjainkban miként van, de jó pár éve, hogy megszólalhassak a rádióban és riportokat is készíthessek, mikrofonengedélyre volt szükségem. Ennek megszerzéséhez - a magunk között csak „gyógybeszédnek” nevezett - beszédtechnikára kellett járnom Fischer Sándor tanár úrhoz. Csak azután szólalhattunk meg a hallgatóközönség előtt, ha ő is elérkezettnek látta rá az időt. (Néhány évvel előttem, a férjem is nála tanult, s kapott megszólalási engedélyt.) A tanár úr - kiváló nyelvérzékének és „denevér füleinek” köszönhetően - minden beszédhibát kiszúrt, még a legapróbbakat is észrevette, s addig gyakoroltatta az embert, amíg a kívánatos, vagy legalábbis elviselhető nem lett légzés- és beszédtechnikája, de legfőképp a kiejtése.
Finom érzékkel, utánozta, parodizálta tanítványai vadhajtásait: a zárt szájas, a motyogós, az orrhangos beszédet, a magán- és a mássalhangzók kiejtési hibáit. Rendszeresen kritizálta a rossz levegővételt, a helytelen ritmikát és hangsúlyozást, a hangszínt, hangmagasságot, és - nagyobb szájnyitásra késztetve - próbálta lassítani a hadarva vagy a pattogtatva beszélőt. Különösen a - mostanában is gyakran megfigyelhető - nyekergésre (modoros beszéd) és a szavak, a mondatok utolsó szótagját felhúzó, kényeskedő, affektáló hanglejtésre volt „allergiás.” De nem kímélte a monoton, hangsúlytalan beszédet, és a szóvégi ragok fölösleges, és ezzel a mondanivaló értelmét eltüntető, túlhangsúlyozását sem. Addig szekírozta az embert, amíg végre lekoptak, vagy tompultak az olyan beszédhibák, mint a raccsolás, selypesség, leppegés, és megfelelő dallama, hangmagassága, ritmikája, hanglejtése lett tanulói beszédének. Tanár úrnak az volt a célkitűzése, hogy tanítványai - megfelelően hangsúlyozva - gondosan értelmezzék az elmondott szöveget, minden szótagot tisztán és érthetően ejtsenek ki, beszédjüknek - a magyar nyelvre jellemzően - többnyire ereszkedő legyen a hanglejtése, tovább helyes a tempója és a ritmusa.
Noha a beszédhibáknak olykor idegrendszeri, szervi, sőt genetikai okai is lehetnek, a beszélést nem örököljük, hanem szüleinktől tanuljuk meg, majd később az iskolában csiszoljuk tovább, sajátítjuk el. Én gyermekkoromban az „r” betű, de különösen a „kr” kiejtésével kínlódtam sokat, amit szüleim addig gyakoroltattak velem, hogy a kitartó mantrázások meghozták gyümölcsüket, és egyszer csak rendesen ki tudtam mondani a krumpli szót, nem „gumblit” mondtam helyette. A tanár úrnál más volt a helyzet, neki nem a kiejtésemmel volt baja, hanem az izgalomtól magasba felszaladó hangom nem tetszett. Gyakorta mondta nekem, nőnek azt, hogy: „Mélyen uram, mélyen!” Bár sokat próbáltam, gyakoroltam mélyebbre levinni a hangom, és egy idő után (nyugodt körülmények között) úgy is tűnt, sikerült levetkeznem ezt a hibám, éles helyzetben még jó darabig elfogott a „mikrofonláz”, és olykor bizony - bár egyre ritkábban - ismét magasra ugrott a hangom.
Nem tudom, néhai tanár úr mit szólna, ha hallaná, mennyi szarvashibát követnek el mostanság a hivatásos megszólalók, a közszereplők. Legyenek riporterek, színészek, pedagógusok vagy papok, egyaránt nagy a felelősségük. Akárcsak a politikusoké, akiknek ugyancsak igen nagy szerepük lehetne abban, hogy az emberek helyesebben, szebben, érthetőbben beszéljenek. Jó példával járhatnának az élen, mert sajnos sokan elsajátítják tőlük a rossz kiejtést, a helytelen beszédet. Természetesen nem vonatkozik megállapításom azokra a kivételekre, akik pallérozottan beszélik nyelvünket, felügyelik, javítják, alakítják, bővítik a szókészletüket. Tőlük előre elnézést kérek! És azokat a beszédhibás megszólalókat sem kívánom megbántani, akiktől tanulhatunk, mert bölcs dolgokat mondanak, jól érvelnek, megfogadható javaslatokat fogalmaznak meg. Az értékes emberek beszédhibáit az ember észre sem veszi, vagy legalábbis nem ezeket, hanem a gondolatait jegyzi meg.
