A kacsáról mindenki tudja, hogy hízékony háziszárnyas, jóval kisebb a libánál, rövidebb a nyaka és a lába is. Az sem hordoz sok információt, hogy hívják még récének, rucának, gácsérnak, tasónak, sőt kacsa a neve a férfi betegek öblös, csöves vizelő edényének is. Azt viszont, hogy miként, vagy miért lett kacsa a valótlan újsághír, mióta létezik az úgynevezett hírlapi kacsa, vagyis az álhír, a kitalált hazugság, a szemenszedett koholmány, a félrevezető beugratás, már kevesen tudhatják. Bevallom, én sem tudtam, ezért néztem utána.Egész fejezetet szentelt Ráth-Végh István a hírlapi kacsának az Emberi butaság története című művében, melyből megtudhatjuk, hogy a „németek szerint már a XV. században ismert volt a ’blaue Ente’ kifejezés, amely kék kacsát, azaz lehetetlen dolgot jelentett. A reformáció idejében megszületett a Legende-Lugente szójáték; állítólag Luther alkalmazta volna. A franciák Monsieur Crac-nak, a gascognei Münchhausennek ismeretes kalandjából származtatják, aki tudvalevően fonál végére kötött szalonnadarabbal 12 kacsát fűzött fel sorjában a madzagjára.”
Ráth-Végh István könyvéből tudtam meg azt is (amit egyébként a netes információk ugyancsak megerősítettek), hogy angol eredetű nem lehet, mert náluk a hamis információ, álhír, átverés, beugratás elnevezése hoax. Természetesen ez utóbbi szó eredetét sem sikerült egyértelműen tisztázni.
Helmut Wolle: Istenek, múmiák, hetérák című könyvében a kacsa (németül Ente) elnevezésre egy meglehetősen logikus magyarázatot is találtam. „A 19. században is szokás volt még a hatóságok körében, hogy a nem egészen megalapozott jelentéseket n. t. betűkkel lássák el (latinul: non testatum: ellenőrizetlen), és ez a rövidítés - kimondva - Enté-nek hangzott.”Miközben a hírlapi kacsa eredetén és elsőségén még ma is vitatkoznak, abban többé-kevésbé egyetértés alakult ki, hogy a leghíresebb „kacsát” a belga Egide Norbert Cornelissen (1769-1849) „költötte”. A kacsa-ügy nagy költőnket, Ady Endrét is megihlette, az ezzel kapcsolatos párizsi élményeiről - benne Cornelissen sztorijával - a Pesti Naplónak írt levelében, 1904 júniusában számolt be. Mivel tovább színesíti a témát, és a múlt század eleji Párizsról is némi képet ad, levelének a kacsával kapcsolatos részét az alábbiakban idézem:
„(…) A kacsa drága pecsenye Párizsban. A hall-ok, a vásárcsarnokok legfőbb ékessége s drágaságai közül való a kacsa. Szinte azt lehetne mondani: szent madár. No, pláne a roueni kacsa. Ezért még veszekedni is érdemes. És mégis egész Párizs mulat most szegény vicomte d'Avenel-en, aki napok óta veszekszik a vásárcsarnokok kofáival. A vicomte finom úr, kedves úr, okos úr. Író és tudós. Szó volt arról, hogy az Akadémia tagjai közé választja. És íme, milyen fatális heccbe keveredett bele a szegény vicomte. A roueni kacsa miatt. A vicomte azzal vádolta meg a vásárcsarnokokat, hogy az, amit ők nagy garral és büszkén roueni kacsának hirdetnek és árulnak, méreg, sőt biztos méreg. Elpusztul, aki a vásárcsarnokok roueni kacsáiból jóllakik. Vagy legalább is kéznél kell tartania a háziorvosát.
Szegény vicomte. Napok óta hull rá a piszok. A kacsa-kofák nyilatkoznak, nyílttereznek, pörölnek. A vicomte-nak pedig szomorúan kell beismernie, hogy a Jockey-Club finom, selyemkötésű szótára semmit sem ér a vásárcsarnokok erőteljes szótárával szemben. És látnia kell, hogy Párizs ő rajta mulat. Ő rajta, aki Párizs érdekében emelt szót. Hiszen a roueni kacsa már-már a ciánkálival van egyenrangban Párizs-szerte. Már helyet kapott az irodalomban is. Kivált azóta, hogy Sardou majdnem belepusztult egy ebédbe, melynek klu-ja a kacsa-pecsenye volt.
És mikor itt Párizsban javában mulatnak a kacsán, érdekes apropóra érkezik meg a "Pesti Napló" Tábori Róbert tárcájával, a "Kacsafá"-val. Ahá! Hisz a levegőben kell lenni valaminek, ha a kacsa Budapesten is kapós. És kíváncsian olvasok a tudós Lonicer könyvéről. Tehát ilyen régi madár az a kacsa, amely nem olyan veszedelmes, mint a roueni. A hírlapi kacsa.
A párizsi kacsa-affér természetesen egész kacsa-irodalmat produkált Párizsban. A kacsa múltját, jelenét s jövőjét megvilágították. És most már mi itt Párizsban tudjuk, hogy a kacsának szerepe volt, s talán lesz is irodalomban, művészetben, történelemben, stb. Persze, a hírlapi kacsáról is sok szó esett.Sovén franciák vitatni sem engedik, hogy a hírlapi kacsa is francia produktum. A franciáknak tudniillik van egy régi közmondásuk. A hazug emberekről, vagy akik az igazságnak legalább felét szerették és szeretik elsikkasztani, azt mondja a francia: kacsákat árul. Íme, - mondják a sovén franciák, - a hírlapi kacsa eredete. Ellenben a komoly tudósok, kiknek az a jelszavuk, hogy vesszen el Cato, a kacsa, a francia gloire, az egész világ, de legyen igazság, szomorúan azt konstatálják, hogy a hírlapi kacsa nem francia, hanem belga dicsőség. Egy Cornelissen nevű belga férfiú költötte ki az első kacsát egy anvers-i lapban.
A derék Cornelissen elmondta a lapban, hogy ő vett húsz kacsát. Egyet közülük megölt s tollastól, húsostól összevágva odadobta a megmaradt tizenkilencnek. Ezek felfalták néhai bajtársukat. Azután újra megölt egyet, s ezzel ugyanezt tette. Így folytatta. Végül az utolsó élő kacsa megette az utolsóelőttit. Fölfalta egészen. Így mesélte a dolgot a derék Cornelissen, s a mulatságos história bejárta az összes lapokat. Az első hírlapi kacsa!... Mennyi következett ezután. Még a tengeri kígyó sem tudta fölfalni őket.
Ám nem lehetetlen, hogy ez a verzió közönséges kacsa. Én is inkább azt tartom, hogy Tábori Róbert tárcájának van igaza a kacsa-ügyben. Az első hírlapi kacsa Lonicer mester kacsafáján termett. (…)”
[Forrás:
Ráth-Végh István: Az emberi butaság (Gondolat, Budapest, 1962) - A nagyérdemű közönség
Helmut Wolle: Istenek, múmiák, hetérák (Kossuth Könyvkiadó, 1989)
Ady Endre: Egy kacsa-affér (Pesti Napló 1904. június 28.)]