Több könyv ne legyen- mondta határozottan férjem. Egyetértettem vele, mert a tizedik, az utolsó könyvünk három évig készült. A 800 oldalas Hiedelmek, hagyományok, babonák a világ minden tájáról című könyvünkért egyetlen fillért sem kaptunk. A többi szerző is, hozzánk hasonlóan pórul járt, nekik sem fizetett a kiadó, egyszerűen csődöt jelentett, kis idő múltán, egy utcával arrébb, más néven egy új kiadót alapított.
Elfogadtam Attila érvelését, de pár nap után mégis kirukkoltam legújabb ötletemmel, jó volna honlapot készítenünk, olyan magazinfélét, amiben színes írások lennének, sokféle témát felkarolva, különböző tartalmakkal. Ezt az écámat hasonló megrökönyödéssel fogadta, mint amikor azt javasoltam, ne repülővel, hanem autóval menjünk el Indiába. Végül négy indiai látogatásunk közül a harmadik kiruccanásunkat oda-vissza, a 25 000 km-es távot, egy kölcsönkapott tesztautóval tettük meg.
Ahogy megjelentünk honlapunkkal, már az első napokban voltak olvasóink, feltehetően könyveim, vagy riporteri munkámnak köszönhetően volt ismerős a nevem, férjem, Rábai Attila pedig, rádiós és tévés prognózisaival lett népszerű meteorológus. Lapunk elnevezése erzsebetrosta.hu lett, ami később kiegészült egy hozzá kapcsolódó, rostae-books.com című lappal, amin könyveink olvashatók.
Az évek során egyre több írással jelentkeztünk, egyre több fotót tettünk nézhetővé. Látogatóink száma egyre nőtt. A világ minden részéről voltak olvasóink. Pár év után tapasztaltuk, hogy írásaink sok-sok lapon megjelennek, ezzel nem lett volna bajunk, ám cikkeink megdézsmálói elfeledkeztek arról, hogy hivatkozniuk kellett volna ránk, mint szerzőkre. Mikor végre-valahára ez is megoldódott, még többet dolgoztunk, írtunk és írtunk, egyik téma után jöttek a következők. Örültünk olvasóink gyarapodásának.
Idén februárban lettünk volna kilenc évesek, de férjem, már nem érte meg. Imádott futni . Névnapján, január 7.-én is elindult egy rövid futásra, mert vártuk a gyerekeket ebédre. Ahogy elment rá 10 percre, csengettek, két rendőr állt a kapuban, közölték, hogy a férjemet a zebrán elgázolta egy autós. Rohantam a kórházba, ahol több mint öt órán keresztül küzdöttek férjem életéért az orvosok. Nem sikerült életben tartaniuk, meghalt. A zárójelentésben közölték, az összes csontja eltörött, csak a nyaki csigolyái maradtak éppen. A csontokból állandóan folyt a vér, hiába kapott plusz vért, az a lába felé csordogált, egy idő után megszűnt a vérnyomása és elment az élők sorából.
Elnézést, de biztos megértenek-, mert január eleje óta nem tudtam írni, végtelen szórakozott, szétszórtan labilis lettem. Férjem nélkül borzalmasan érzem magam. Elvesztettem a megértő társamat, a segítőkész barátomat, a szívből szerető szerelmemet. Magamban gyakran kérdezem azt, miként történhetett vele ez a szerencsétlenség. Erre azonban nincs felelet. A héten már júniusra fordul az idő, megpróbálok néhány cikket írni, ami majd felkerül lapomra. S hogy megismerjék drága Attilámat, a gyászmisére írt szövegem is megjelenik írásaim közt. Ismerjék meg milyen ember volt egy gázolás áldozata.
