Második napunkat töltjük Vareseben, az idő elromlott, fekete felhők jelentek meg az égen, beborult, aztán elkezdett esni. Az Alpok havas csúcsai eltűntek. A szállodai szobánkban ülünk, és azon szomorkodunk, hogy a városnézésünkből nem lesz semmi sem. Eközben valamelyikünk fejéből kipattan az ötlet, menjünk át a túloldalon lévő cukrászdába, nézzük meg milyen, s közben ehetünk egy kis édességet is.
A köszönés után a legfontosabb, hogy megkérdezzük, bejöhetünk-e kutyával. Értetlenkedve a kérdésemen, az egyik fiatalember széttárva a karját, csodálkozva bólint igent a fejével, ez teljesen természetes. (A Garda tónál tett látogatásunk óta már mi is tudjuk, hogy ahol külön nem tiltják, örömmel látott vendégek hűséges társaink.) Amikor meglátja Mindit, kifejezetten tetszik neki a spánielünk.
Hogy véletlen se zavarja a vendégeket, a kerek márványasztalok egyikénél Mindit a fal mellé, az asztallábhoz kötjük. Aztán körülnézünk, a méretes pult előtt legalább négyszer oda-vissza elsétálunk, alaposan szemrevételezzük a kínálatot, de így is nehéz a választás a sokféle, színes, változatos sütemény közül. A vitrinben, tálcákon sorakoznak habcsókok, mogyorós, mandulás, szezámos, kókuszos sütemények, marcipános gyümölcsök, minden darabjuk valóságos kézműves csoda. Egy kicsit odébb habrolók, tejszínes képviselőfánkok, cukrozott gyümölcsök, töltött gyümölcskosárkák, torták, különböző töltelékű vajastészták, sós ropogtatni valók kelletik magukat. Végül nagy nehezen sikerül választanunk. 
Hiába kérek Attilánál kevesebbet, gyorsan eltelít az édesség, pedig - hogy ne fájjon a szíve - néha-néha az asztal alatt pici kutyámnak is adok egy kis kóstolót. A cukrászdában állandóan cserélődnek a vendégek, a tálcákról gyorsan fogynak a sütemények. A „lakoma” végén egy nagy tölcséres fagylalttal, majd egy finom igazi olasz kávéval búcsúzunk mosolyogva.
Kint változatlanul esik, ám hogy csökkenjen a jóllakottságunk - dacolva az esővel - mégis sétálunk egy kört. Este a szobánkban már a másnapi utat tervezzük, a térképet böngésszük, miként jussunk el Gubbióba. Szememre lassan jön álom, gondolatban a budapesti belváros elegáns Gerbeaud-ja villan fel előttem, mely szuper kínálatával ugyancsak vonzza a vendégeket. Bár közel sem olyan nagy a választék, mint e kis város La Sicilana cukrászdájában. Nem véletlen tartják Olaszországot a cukrászat szülőhelyének. Hozzánk elsőként Beatrix, Mátyás király felesége hozott olasz cukrászokat, aki az 1476-ben megtartott esküvőre többek között az ő kíséretükben érkezett. Azóta viszont sok víz folyt már le a Dunán, s az édességkészítéssel mi sem szégyenkezhetünk, hisz a világon majdnem mindenhol ismerik az indiánert és a dobostortát. Visszagondolva a szicíliaiak cukrászdájára, azt sajnálom, hogy a fagylaltpultot, pedig - ha jól emlékszem - legalább tízféléből válogathattunk, és sajnos a nagy hűtőt - melyben szebbnél szebb díszítésű egész torták kínálták magukat születésnapra, névnapra, esküvőre vagy eljegyzésre - is kihagytuk a fotózásból, .
