Erről a megközelíthetetlen, elérhetetlen hatalmas országról meglehetősen keveset tud az idegen. Iránról elsősorban Khomeini ajatollah, az iszlám gárdisták, a fanatikusok, a mullahok, a csadoros nők és a nyakkendőt nem viselő szakállas férfiak - jobb esetben a perzsaszőnyeg és a kaviár - jutnak eszünkbe. Pedig ez a lenyűgöző ország, kultúrájával, történelmi emlékeivel, szépséges miniatúráival, ezerszínű természetével, barátságos embereivel, jóval több, mint az ókori világ egyik legnagyobb civilizációja.
Háromszor jártunk Iránban, kétszer Törökország felől, egyszer pedig Pakisztánból jövet léptük át határait, és autóval körbejárva, sikerült az ország nagy részét felfedeznünk. Sok szép emléket őrzünk természeti csodáiról, barátságos, vendégszerető lakóiról. Persze azért akadt néhány kellemetlen pillanat is, például az, amikor - kb. 40 fokos melegben, a kocsi volánja mögött ülve, hiába voltam tetőtől, talpig beburkolózva - egy szigorú iszlám gárdista, odajött hozzánk, és az ablakon bekopogva figyelmeztette férjemet, szóljon rám, hogy az iszlám előírásainak megfelelően, öltözzek fel rendesen. Halk morgás után, engedelmesen, negyedik rétegként, magamra öltöttem - még a határon, Mákuban vásárolt - földig érő kabátomat, vagyis a mantómat is, és a légkondicionálás nélküli kocsival elindultam Urumiyé felé. Az azonos nevű, hatalmas sóstó nyugati partján lévő városban barátunk rokonsága, nővére, férje és lánya várt minket, akiknél egy kellemes estét töltöttünk el.
Összeállításomban most elsősorban az iráni ételekről, étkezési szokásokról adok ízelítőt, magáról Iránról - az itt közölt rövid történetek mellett - még több érdekes részletet olvashatnak a Csalo! Csalo! című könyvünk oldalain.
Azt mondják, Ázsiában a perzsa az egyik legízletesebb konyha. Az iráni gasztronómia kialakulására többféle náció - törökök, macedónok, arabok - főzési szokásai voltak hatással, s keveredtek el benne a perzsa konyha ízeivel. Az iráni háziasszonyok manapság is, számos, régóta bevált recept szerint készítik el ételeiket. Fűszereik közül, mint régen, most is igen kedvelt a sárga kurkuma, s a savanykás ízt adó tamarind. Ízesítésre koriandermagot, petrezselyem zöldjét, mentát használnak, kedvenc mártásuk, a faszendzsan gránátalmából készül, ételeiket pedig gyakorta sűrítik sárgaborsóval. Sokféle gyümölcs, és gyümölcsös étel kerül asztalukra, szívesen tesznek húsos ételeikhez gyümölcsöt, tölteléknek birsalmát, almát vagy aszalt sárgabarackot és szilvát használnak. Felséges zamatú a majonézes sárgadinnyéjük, és különösen finom a fűszerektől illatozó lencsekrém-levesük, mely sűrű a főtt rizstől, és kellemesen savanykás a főtt paradicsomtól és a joghurttól.
Ami étrendjüket illeti, az irániak egyáltalán nem mondhatók vegetáriánusoknak (a velünk levő angol-perzsa szótárban nem találtunk kifejezést a vegetarianizmusra), szinte minden alkalommal kerül valamilyen hús az asztalukra. Legjobban a zsíros farkú bárányt kedvelik, melyből a nemzeti eledelük, az abgust készül. Az iráni étkezés elmaradhatatlan fogása a joghurt, a mellé felszolgált retekkel, és a főételeikhez köretként a legtöbbször rizs dukál. A mentás retek elkészítése könnyű, pár csomag megmosott és összevágott jégretket és hónapos retket egy nagy tálba elrendezik, majd megszórják menta-, petrezselyem- és tárkonylevelekkel. A zöldségek és a hüvelyesek szintén a napi étrendjükhöz tartoznak, nagyon kedveltek körükben. Salátáik ugyancsak egyszerűen elkészíthetők, ízesítőként olívaolajat, citromlevet, törött borsot adnak hozzá. Náluk kapható a világon talán a legjobb és legdrágább kaviár. A kaviármártás kaviárból, majonézből és citromléből készül. A joghurtos kaviárhoz pedig 5 dkg fekete kaviárt összekevernek 5 evőkanál hideg joghurttal és apróra vágott metélőhagymával, mellé pedig friss kenyeret adnak.
Az iráni háziasszonyok sokszor a hagyományos terítési szokást követik, földre terített perzsaszőnyegen tálalják fel ételeiket, az ételek középpontjába a zöldséges tál, a szabzi khordan kerül, amelyről sem hiányozhat a retek. Ha szabadban étkeznek, a fűre terített perzsaszőnyeg tölti be az abrosz szerepét. Persze a tradicionális perzsa terítés mellett ismerik és alkalmazzák az európai terítési módot is, tálaláshoz sok réz-, és ezüstedényt használnak.
Népszerű italuk a tea és a szkendzsabin, a borsmentás, cukros, borecetes, hámozott apróra vágott uborka és jeges víz elegye. Süteményeik nagyon finomak, de többnyire édesek, s nem darabra, hanem lemérve, súlyra árusítják őket. Életünkben nem ettünk olyan finom, ropogós csokoládéparányt, mint amilyet Eszfahánban vásároltunk. Fagylaltjaik valósággal etetik magukat, és a sárgadinnye-turmix mellett, a jégbehűtött gránátalma dzsúsz is nagyon jól oltja hőségben a szomjat, nekünk azonban a hosszú sivatagi utunkon a lime-mal (enyhén kesernyés ízű, illatos citrusféle gyümölcs levével) ízesített forrásvíz vált be a legjobban.
A következőkben néhány gasztronómiai kalandunkat osztom meg olvasóimmal. A sztorik némelyikét a Csalo! Csalo! című könyvünkből vettem szemléltetésül.
Cselo kebab helyett virsli
Barátainknál Urumiyében is természetes, hogy cselo kebab kerül az asztalunkra. Házigazdáink nem értik, miért nem kérünk ebből a remek ízű csemegéből. Szabódásunkat látva Maszhúd a ház ura térül-fordul, s kisvártatva vagy tíz pár virslivel tér vissza, hátha azt jobban kedveljük. Mi azonban ebből sem kérünk. Láthatóan rosszul esik nekik a balul sikerült vendéglátás, szerencsére lányuk, Márdzsan időben megoldja a helyzetet, egy szál mentalevelet rágcsálva előbb a szájára majd ránk mutat, amiből a szülők azonnal megértik, hogy mi "nyulak" vagyunk. Ezen aztán jót nevetünk, majd esti kocsikázásra indulva, megálltunk egy fagylaltozónál, egy nagy adag fagylaltért.
Eszfaháni cselo kebab
Eszfahán központi tere, a Meidun-é Emám (korábban Meidun-é-Sáh) az egyik legnagyobb a világon. Az árnyékos fűben hűsölő családok, mintha csak Szinyei Merse Pál Majálisának alakjai keltek volna életre. Mivel az irániak barátságosak, bárhol is állunk meg érdeklődni, a fák tövében piknikező perzsák rögtön falatozni hívnak. Ez történik most is, a társaság kebab evésre hívogat minket; nehéz elutasítani kedves invitálásukat, és megértetni velük, hogy mi azért nem eszünk húst, mert vegetáriánusok vagyunk. Ha nem lennénk azok, biztos végigkóstolnánk a kínálatot, sokan tartják a perzsa konyhát nagyon ízletesnek. Azonban, mint az iszlám országokban általában, Iránban sem elterjedt a vegetarianizmus, még a legszegényebbek is tesznek kis húscsíkokat, húskockákat a rizshez. Vallási okokból disznóhúst nem esznek, főleg bárányt vagy birkát, időnként marhát és borjút fogyasztanak. A csirke nagyon olcsó - a sült- és a grillcsirkéket az utcákon is árusítják - de szívesen egészítik ki étrendjüket kacsával, libával, sot olykor fácánnal is. Vidéken elterjedtek a kecske-, bivalyhúsból készült fogások, ünnepeken néha tevepecsenye is kerül az asztalra. Legkedveltebb ételük a cselo kebab; a hosszú, vékony sovány bárányszeleteket éjszaka joghurtban marinálják, majd néhány percig magas hőmérsékleten grillezik, az elkészült húst rizzsel púpozva tálalják.
Azerbajdzsáni tojásrántotta
Útban Teherán felé Zandzsán városától néhány kilométerre egy török típusú „Turk Lukantaci” nevű étteremben állunk meg ebédelni. Mivel nem tudjuk elmagyarázni, hogyan szeretnénk a tojást, vendéglátóink megengedik, hogy magam készítsem el a rántottát. Kovásztalan kenyeret eszünk hozzá, végül az egészet Szaszan Kólával öblítjük le. Itt veszünk először lime lemont, ez a citromhoz hasonló, apró gyümölcsből készült kesernyés, savanykás ízű sűrítmény, kiváló forró égövi ital, vízzel hígítva kitűnően oltja a szomjat. Erős, izmos fiatalember a vendéglős, kézfogása határozott. Beszélgetés közben megtudjuk tőle, hogy nos, karatézik, továbbá, hogy részt vett az Irak elleni háborúban. Elmondása szerint Szaddam nagyobb diktátor, mint Hitler volt. Reza Pahlavit viszont hosszasan dicséri. Visszasírja a sah uralmát. Ijedten mutogatunk kísérőnkre, Abdira, ám ő legyint rá. A tőlünk kapott fémpénzt a gyűjteményéhez teszi, a Subaru zászlót pedig rögtön kitűzi. Míg mi a fiatalemberrel társalgunk, kísérőnk törökülésben egy perzsaszőnyeggel letakart asztalon valami sült húsfélét marcangol. A falon jól megfér egymással Jézus Krisztus és Khomeini ajatollah portréja, a szabadon maradt felületet Korán idézetek és szőnyegek díszítik. A feltűnően tiszta konyhában kiszidolozott serpenyők katonás rendben, csillogva-villogva, lógnak lefelé. A mélyhűtő nyers húsokkal és apró vödrös joghurtokkal van megtömve.
Qumi sárgadinnye turmix
A Qum felé vezető, hatsávos autópályán csak a személyforgalom megengedett, a teherautók a velünk párhuzamos régi műúton mehetnek. Az út fölé magasodó kis dombokra szárazságtűrő borókafenyőket telepítettek, talán ezekkel próbálják megkötni a homokot. Hiába öntözik őket a messziről, lajtos kocsival idehozott vízzel, sajnos nagy részük kiszárad, a sivatagosodás visszafordíthatatlan. A forróságtól valósággal vibrál levegő. Félúton Qum felé, baloldalt egy hatalmas kiszáradt sóstó fehérlik szikrázóan. A qumi elágazásnál, sárgadinnye turmixot és Pipi Zam Zam kolát fogyasztunk, a finom gyümölcsitalban sok a jégdarab, de úgy látszik, errefelé jó a víz, mert semmi bajunk nem lesz tőle. Szívesen vennék egy kis kenyeret az útra, de itt csak lávást kapni. Egy idősebb, szikár férfi kérésem hallatán térül-fordul, s mire elkortyoljuk italunk, a lávás tésztából néhány zsemle formájú cipót süttet számunkra. Ellenszolgáltatásként semmit nem fogad el érte.
Vendégségben a záhedáni Mohamednél
A pakisztáni határ közelében fekvő Zahedánban éppen sziesztáznak, kihaltak az utcák, alig látunk pár lelket. Kocsink haldoklik az indiai és pakisztáni szennyezett "szuper" benzintől. Fogalmunk sincs, mitévők legyünk, amikor szerencsénkre segítőnk érkezik, egy középkorú, borostás férfi személyében. Azt mondja, hogy ismer egy közlekedési mérnököt, aki meg fogja javítani az autót, de most épp ebédszünetet tart. Addig felajánlja, hogy maradjunk vele, szívesen lát ebédre bennünket. A vendéglátást már az utcán elkezdi, finom kenyeréből mindkettőnket megkínál. Barátunk lakása egyszerűen berendezett, feleségével és három gyerekével, összesen öten lakják. A küszöbön lerúgjuk cipőnket, a szobában a faltól-falig futó pihe-puha szőnyegen mélyre süpped lábunk, s letelepedve a hátsónk is, a számunkra szokatlan „törökülést” kis párnákkal teszik kényelmesebbé. Iránban a szőnyeg részben a bútort helyettesíti, a drágább szőnyegek azonban a falra kerülnek, mert ott biztos nem járnak rajta. Mohamed felesége tanítónő, a bájos, halk szavú asszony, szinte észrevétlenül szervírozza elénk a teát az elmaradhatatlan süvegcukorral. Mi is bekapunk egy-egy cukordarabkát, s úgy kortyoljuk a "csáj"-t. Alighogy kiürül poharunk, újra teletölti. Rövid idő elmúltával, rizzsel, párolt endiviával és meleg paradicsomsalátával kínál bennünket. Vendégre nem készülhettek, azt osztják meg velünk, amijük van. Kis tálkákban friss mentalevél és petrezselyemzöld kerül elénk, az ételhez pedig kanál és villa.
Falatozás közben egyszer csak megoldódik Mohamed nyelve, valósággal kibukik belőle elmarasztaló véleménye a jelenlegi rendszerről; szerinte az öltözködési előírások sem nagyon értelmesek, szívesen hallgatna másféle zenét is, nemcsak iszlám indulókat, elmenne olyan moziba, ahol külföldi filmet vetítenek és néha bizony egy jó pohár borocskát is meginna. Helyette marad a ma már nemzeti italnak számító tea. Mint elárulja, azért adnak mellé annyi cukrot, mert egyébként ihatatlanul keserű lenne.
Kenyérből négyféle van
Bam városában a három lávást oly forrón adják férjem kezébe, hogy - mint a zsonglőrök - a levegőbe dobálva hozza a kocsiig. Amíg leesnek a kerek lepények, addig sem égetik a kezét. A sorban álló csadoros hölgyek jót derülnek a jeleneten. Iránban négyféle kenyérből (nán) válogathatunk, mindegyiket frissen árusítják. A lávás nagyon vékony, állítólag hónapokig eláll; a szángák már vastagabb, ovális alakú, mivel kőágyon sütik, jellegzetes kis gödröcskék vannak rajta, vigyázni kell vele, nehogy az ember kőre harapjon; a taftun ropogós, bordázott lepény; a legkiválóbb azonban a barbari, sós héja fényesen rácsozott, akkor a legjobb, amikor még meleg.
Yazdi vacsora, náíni tükörtojás
Étterembe az északi só- és a déli homoksivatag határán épült virágzó oázisvárosban, Yazdban sem tudunk betérni, az étlapok ugyanis kizárólag perzsa nyelvűek, idegen nyelvet kevesen beszélnek, na meg egyébként sem valószínű, hogy hús nélküli fogást találnánk. Marad a hideg eledel. Szokásos étkeinkhez szőlőt, gránátalmát, narancs-sűrítményt, kockasajtot és babkonzervet veszünk. Én gránátalma dzsúszt vedelek, férjem pedig dobozos iszlám sörrel próbálja a szomját csillapítani. Ezalatt a közelben lévő, neonokkal kivilágított mecsetben, istentisztelet lehet, mert a hívok éktelen fejhangon énekelnek, ám mihelyt óránk kismutatója a tízesre ér, mintha elvágták volna hangjukat, egyből abbahagyják. Takaróra nincs szükségünk, szobánkban lefekvéskor 35,5° C a hőmérséklet.
Az árnyas Yazdot elhagyva nemcsak a sivatagos táj szomjúhozik, hanem én is, ugyanis a reggel elfogyasztott maradék babkonzervtől annyira kívánom a folyadékot, hogy valósággal vedelem a lime-lemonos vizet, most azonban már ez sem segít. Náínban állunk meg először. A parkoló vendéglőjében, miközben párom - hasmenéssel kínlódva - kétszer is kimegy az udvarra, én tükörtojást készítek magamnak a konyhában.
Teheráni sült kukorica és vízben áztatott dió
A fiatal, szimpatikus magyar konzul azt javasolja, töltsük náluk a vacsorát. Egy csokor virággal kedveskedünk feleségének, aki otthoni ízekkel, igazi vegetáriánusoknak való étellel, finom zöldborsó levessel és krumplis tésztával lep meg bennünket. Mindkét étel nagy örömünkre szolgál, jóízűt eszünk belőle. A vacsora után javasolják, tegyünk egy körutat, a régi Hilton, ma Eszteghlal (Egyenlőség) hotelban övtáskát, angol nyelvű perzsa társalgási könyveket, és ami legfontosabb, térképet veszünk. A teherániak kedvenc kirándulóhelyén a Dar bandon megkóstoljuk a helyi csemegéket: sült kukoricát és vízben áztatott diót eszünk. A város, mint egy óriási palacsinta terül el alattunk. Innen vezet az út az Elburz-hegyre, ahová nyáron a szmogos levegő elől menekülnek a teherániak, télen pedig síelni járnak.
Eszfaháni körte és sárgadinnye
Az Eszfahánba vezető úton csodaszép gyümölcsöket - körtét és sárgadinnyét - árulnak. A körte olyan finom, mint amilyennek látszik, ám a dinnye ízetlen, csak cukorral ehető. Eszfahán tartomány elsősorban birsalmájáról és almájáról híres. Egyébként meglepetéssel tapasztaljuk, hogy ebben a száraz, sivatagi országban mennyiféle gyümölcsöt árulnak. Az mondják, minden megterem itt, délkeleten még ananászt és banánt is termesztenek, nagyon finom a rózsaszínű grape fruitjuk, a shirazi magnélküli szőlőjük, különösen jók a magvak, a pisztácia mellett az iráni mandula és a dió is kiváló.
Az Arya hotelban lakályos szobánk minden kényelmet kielégít, az üvegezett erkély dúsan raffolt csipke függönye mögül, mint valaha a háremhölgyek, leshetünk ki a főutcára. Amint lepakolunk, a szobaasszony egy tál hűtött sárgadinnyével kopogtat be. Ez is ugyanolyan ízetlen, mint a miénk, néhány falat legyűrése után azzal vagyunk elfoglalva, hová tegyük a sárgadinnye szeleteket.
Eszfaháni "banán"
Eszfahán tartományról a külföldiek egybehangzó véleménye, hogy ez a "legperzsább" tartomány, Eszfahánról, a városról pedig azt mondják, hogy nemcsak a műemlékek sokasága és a viszonylag kellemes klímája miatt érzi jól magát a turista, hanem valahogy oldottabb a hangulat, az életvitel is könnyebb, mint másutt Iránban. Ez az a város, ahol érdemes sétálni, járni a bazárt, emberekkel találkozni, vagy bóbiskolni valamelyik parkban.
A perzsák már nincsenek ilyen jó véleménnyel a város lakóiról, mint mondják: Eszfahán akkor lenne tökéletes, ha nem lennének benne eszfahániak. A kedvezőtlen megítélés nem mai keletű: „Az eszfahániaknak nincs jó hírük a perzsák között, fukarság és fösvénység jellemző rájuk…” - írja a 19. század végén Edward Browne az Egy év a perzsák között című könyvében. Akkoriban a perzsák az eszfahániakat Irán „skótjainak” tekintették, főként a kereskedők kapzsiságáról keringenek azóta is különféle anekdoták.Állítólag egy eszfaháni kereskedővel fordult elő, hogy takarékosságból nem ette meg sajtját, hanem egy üvegbe tette, s valahányszor megéhezett - hogy kapjon egy kis aromát - evés előtt kenyerét néhányszor az üveg oldalához dörzsölte. A kicsinyes spórolós emberre ma is azt mondják, hogy „zsugori, mint az eszfaháni kereskedő”. Egy másik adoma szerint az eszfaháni kufár nem rest az uborkát sárgára festeni, hogy aztán banánként adhassa el.
Kermáni édességek
Kermánban édes kalandban van részünk. A déli szieszta idején véletlen egy cukrászdába tévedünk. Eredetileg csak vizet akartunk inni, ám a tulajdonos és fia legszívesebben az összes teasüteményt végigkóstoltatná velünk. Az édes baklavák és halavák mellett számos pisztáciás, mandulás és mogyorós süteményt ízlelünk meg, ám a legfinomabb a ropogós, omlós csokoládés parány. Büszkén mutatják birodalmukat, a tésztakeverő gépeket, a modern kemencét, a különféle süteményformákat. Mindenütt példás rend és tisztaság. Mivel pénzt nem hajlandók elfogadni, vendéglátásukat apró ajándékokkal köszönjük meg. Mi mást is adhatna meteorológus férjem ráadásként, mint egy hőmérőt.
Sírázi meghívás
Számunkra a legkedvesebb iráni város Síráz. Ez a történelmi település, egyben modern város is, csodálatos kertekkel, szentélyekkel, mecsetekkel. Itt született a két híres perzsa költő, Szadí és Háfíz. Műemlékeit, kertjeit megcsodálva, úgy döntöttünk, kérvényezzük ott-tartózkodásunk meghosszabbítását, amit sikerült elintéznünk, pár nappal tovább maradhattunk. Reggeltől-estig róttuk a várost, sok szépet fedeztünk fel, rengeteg élményben volt részünk. Megcsodáltunk a gyönyörű, faragott bútorokat, mesterien szőtt sírazi szőnyegeket, elzarándokoltunk híres költőik síremlékeihez, templomaikba, arborétumukhoz. Elsősorban azonban a város oldott légkörére és barátságos embereikre emlékszünk szívesen.
Miközben az utcán várakoztam férjemre, hogy végezzen a hosszabbítást engedélyező illetékesnél, odajött hozzám egy nagymama, kis unokájával a karján és rám mosolyogva meghívott hozzájuk ebédre. Elfogadva a meghívást, kellemesen telt el a náluk töltött idő. A szőnyegen ücsörögve, kézzel-lábbal kommunikáltunk velük, ezalatt a kismama a legnagyobb természetességgel megszoptatta picinyét, s kifinomult orrom, egyre jobban kezdte érezni a húsleves illatát. Arra gondoltam valószínűleg megbántjuk őket, ha elutasítjuk főztjüket, de megértették, hogy nem eszünk húst és barátsággal vettünk tőlük búcsút. Egyébként Sírázban többnyire hideg koszton éltünk, csak egy alkalommal ebédeltünk étteremben, ahol férjem a spenótban felfedezett egy darab húst, szó nélkül letette evőeszközét és befejezte az evést. Később mégis ott törtük meg hosszú évek óra tartó vegetáriánus étrendünket; érezvén, hogy szervezetünk több fehérjét kíván, megettünk egy doboz szardíniát. Azóta a hétvégeken hal is kerül asztalunkra.
Emlékezetes maradt számomra, amikor a főutcán sétálva egy büfés pultján megláttam életem első rántott agyvelőjét, amitől kissé ugyan meghőköltem, de végül is tudomásul vettem, hogy ez az irániak kedvelt csemegéje, s azt sem felejtem el, hogy a férjem milyen meglepett képpel jött ki a boltból, amikor 2 zacskó (1 liter) tejet kívánt vásárolni, ám jellegzetes perzsa fejbiccentéssel, „Do ná!” szavak kíséretében csak egyet nyomtak a kezébe.
Kommentek
archivált tartalomSzegfû Ildikó #1
Kedves Rosta - Rábai család. A perzsák birodalma csodálatos ország lehet, perzsa szőnyegen élni az egész életet igazán elbűvölő dolog. A matematika tudásuk is irigylésre méltó. A leírtak alapján főzni, étkezni is kiválóan tudnak. Jó lehetett eltölteni ott néhány napot. Felejtsük el a politika által okozott kellemetlenséget.
2009-03-16 17:19:46Biztos jó lenne visszamenni.