Rosta Erzsébet weboldala


Bár az SMS-ezés, a csetelés és twitterezés korában még az elektronikus levelekben is gyakori a rövidítés, mégis meglepett ez a megszólítás, sőt azonnal egy régi, gyerekkori emlékemet idézte fel bennem. Kislányként - amikor még éppen, hogy csak megtanultam írni - elhatároztam, küldök a szüleimnek egy szép képeslapot a balatoni nyaralásomról. Gondosan odafigyelve, igyekeztem a lehető legszebben írni, lassan kerekítettem betűimet. Különösen a címzésemre voltam büszke, amely így szólt: T. Rosta László és K. neje.

A szüleimnek nagyon jól esett, hogy gondoltam rájuk, büszkén mutogatták ismerőseiknek képeslapomat. A címzésen viszont, vagyis ahogyan megszólítottam Édesanyámat, nagyokat nevettek. Már hazaérkeztem a nyaralásból, amikor nem sokkal rá egy nagy társaságban vacsoráztunk a kellemes Duna-parti halászcsárdában, ahol valahogyan ismét szóba került a címzésem. A sztori hallatán a vendégek hasukat fogva hahotáztak, én pedig értetlenül néztem őket, sehogy sem fért a fejembe, miért vicces, hogy nem a becses megszólítást használtam, mi olyan nevetséges a rövidítésemen, ami az akkori eszemmel kizárólag csak kedvest jelenthetett. Jó pár évvel később jöttem rá, hogy a nagy „K” rövidítésnek más, negatív értelmezése is lehetséges, ami pedig Édesanyámra egyáltalán nem volt jellemző. Szerencsére vidáman fogta fel kislánya igyekezetét.