Részletek a Csalo! Csalo! című könyvünkből
A forradalom győzelme után a vallási fanatikusok hevesen követelték, hogy minden nő számára tegyék ismét kötelezővé az iszlám viseletet. A kormány azonban nem volt ilyen mohó, az öltözködési előírásokat csak fokozatosan kívánta rákényszeríteni a társadalomra. Először csak az iskolás lányok és az állami alkalmazottak számára tették kötelezővé. Ezt követően a boltok és az áruházak tulajdonosainak írták elő, hogy ne szolgálják ki azokat a hölgyeket, akik megsértik az iszlám öltözködés szabályait, majd a hedzsab nélküli - a vallási előírásoktól eltérő öltözetben történő - nyilvános megjelenést tiltották meg. Egyidejűleg kiterjedt propagandát folytattak a hedzsab érdekében, ugyanis ez meggátolja, hogy a nőket szexuális tárgynak vagy árunak tekintsék. Az iszlám előírja az asszonyoknak, hogy bájaikat otthonra tartogassák, arcukat, testüket csak férjeik láthatják.
A nálunk ismert sátor jelentésű csador viselése ma már csak inkább vidéken jellemző, a teheráni nők modern fazonú, válltöméses, bokáig érő, hosszú, sötét: fekete, palackzöld, mélylila, gesztenyebarna színű kabátot hordanak, hajukat kendővel fedik be. E viseletben számunkra bizarrnak tűnik a napszemüveg, a kilátszó farmer, vagy a sportcipők látványa. Ruházatukkal jól harmonizál viszont szépívűre húzott szemük, s a kendő alól kikandikáló koromfekete hajuk. Iránt leginkább ezekhez a perzsa nőkhöz tudjuk hasonlítani, akik épp azért nagyon izgatóak, titokzatosak, mert keveset mutatnak magukból. A látottak alapján különösen szépek lehetnek, hisz még ezt a mindent eltakaró bő ruhát is, amit kilenc éves koruktól, azaz ima éretté válásuk idejétől a vallásuk kényszerít rájuk, nőiesen tudják viselni. Arra, hogy nemcsak mi látjuk így, bizonyítékul Khomeini szavait idézzük: "A csador igazán csak a fiatal és formás nőknek áll jól."
Iránban az arab országokhoz hasonlóan többnejűség van, de az egynél több asszony csak a jómódúak, valamint a mullahok kiváltsága. A többnejűség jogával nem sokan élnek, mert az iszlám szabályai nagyon szigorúak, kötelező eltartani a feleségeket, ez pedig nagyon költséges, sok pénzt emészt fel. A férfiak szégyennek tartják, ha feleségük állást vállal, mert ez azt jelenti, hogy nem képesek gondoskodni családjukról, ha egy nő dolgozik, az itt nem a szabadság jele, hanem arra utal, hogy a férje elhanyagolja. Az iráni nőknek első a család, a férj, a gyereknevelés, csak azután következhet az egyéni érvényesülés. Természetesen ez nem zárja ki a karriert, az előrejutást, csak elég valószínűtlenné teszi. Ritkán kerülnek nők vezető pozícióba, általában hivatalokban, iskolákban, bíróságokon dolgoznak, bíráskodniuk azonban nem szabad, mert az iszlám csak a férfi bírókat ismeri el. Jellemző női foglalkozás: a nörsz, titkárnő, tanítónő. Azonos nemű iskolákban csak azonos neműek - fiú iskolákban csak férfiak, leány iskolákban csak nők - taníthatnak. Új színfolt a perzsa nők életében a nőnap, ugyanis a forradalom, a próféta lányának, Fatimának születésnapját a nők napjává nyilvánította.
Mivel a házasság előtt nagy nehézségbe ütközik a férfiak és a nők ismerkedése, bevezették a próbaházasságot. Az ilyen próbaházasság legkevesebb száz napig tarthat, ezalatt a férfinak gondoskodnia kell asszonyáról, s az esetleg születő gyerekéről. A már hivatalos házasság esetében az iszlám nem engedi meg, hogy egy fiatal feleség miatt a férj az idősebbet elhanyagolja. Korábban az újabb feleség az első asszony engedélyéhez volt kötve, az iszlám forradalom győzelme óta erre már nincs szükség. Régebben a nő is kezdeményezhette a válást, manapság ez elképzelhetetlen.
Teheránig nem találkoztunk női gépjárművezetővel, már azt hittük, hogy itt is tilos, mint Szaúd-Arábiában, azonban a fővárosba érve egy csapásra megváltozott a helyzet, mert csaknem minden huszadik jármű volánja mögött nő ült, ami tekintélyes szám, ugyanis ebben a óriási metropoliszban állítólag több mint 3 millió személygépkocsi jár az utakon. Személyes tapasztalatom, hogy egyedül a női vezetők segítségére számíthatok, csak ők szánnak meg, ha elvétem az irányt. Szimpátiájuk, kedves mosolyuk az egész országon végigkísért.
A barátságosság tekintetében a nők után sorrendben a perzsa gyerekek következnek, akik autónkat megpillantván, olykor hosszú kilométereken át képesek integetni a hátsó ablakon keresztül. Nagy örömet szerzünk nekik, ha egy-egy parkolóban megkínáljuk őket valamivel. Jószívűek, mert a tőlünk kapott gumicukrot, rágógumit azonnal megosztják testvéreikkel, szüleikkel. Az országban feltűnően sok a gyerek, a népszaporulat évente 3%. A populáció mintegy 46%-a 14 év alatti, 57 százaléka kevesebb mint 20 éves, s a lakosságnak mindössze 5%-a idősebb 60 évesnél. Mindebből következik, hogy Irán népessége egyike a legfiatalabbaknak a világon, következésképpen a társadalom tele ifjonti energiával. Hétéves kortól az elemi iskola befejezéséig ingyenes és kötelező az oktatás, a tizenhat éves korukat betöltött kamaszoknak katonai szolgálatra kell bevonulniuk.
A perzsa férfiakat George Rawlinson a múlt század végén a következő módon jellemezte: "Magas termetűek, arányos arcúak, szimpatikus külsejűek, előkelőségben és méltóságban a görögökre hasonlítanak." Ugyanakkor őseikről 360-ban Ammianus Marcellinus így vélekedett: "(…) majd mind vékony alkatúak, napbarnított bőrűek vagy sápadtabbak, indulatos tekintetűek, kecskeszeműek, szemöldökük félkör alakú és összenőtt, szakálluk szép, hajuk hosszú (...) ügyesen mozognak.” Mi többnyire jó felépítésű, napbarnított arcú, dús hajú, borostás arcú, bajuszos vagy szakállas férfiakkal találkoztunk. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy mindegyikük elnyerte a tetszésünket, néhányuk bizony elég szúrós tekintetű, morc pofa, akivel nem szeretnénk ujjat húzni, és nem szívesen találkoznánk a sötétben.