Horvát barátnőm, Cara Antónia

Alig várom, hogy csomagoljunk, s autónkba bepakolva elinduljunk Isztriára. 2002 őszén volt, hogy férjemnek azt tanácsoltam, menjünk el e gyönyörű Adria vízébe nyúló félszigetre, annak is egyik legszebb részére, a Kvarner Riviérára. Jó régen, még a Tito érában nyaraltam Opatijában, a valamikori Abbáziában, és remekül éreztem magam, szép emlékeim maradtak arról a nyaralásról.  Ötletemre párom igenlően bólintott, akkor menjünk az Isztriára, hagyta jóvá.

Miután átléptük a határt, egyre jobban drukkoltam, vajon férjemre is olyan hatást gyakorol majd az egyedülálló szépségű táj, mint rám. Hisz sokfelé jártunk már, számos tájra vitt utunk, rengeteg emléket őrzünk tarsolyunkban. Mellesleg az Indiába való autózás gondolata is tőlem származott, akkor viszont őrültségnek vélte bohókás ötletem, sot mintha kijelentésem után azt hitte volna rólam, hirtelenjében megőrültem.

Az autópályán robogva, gyorsan magunk mögött hagytuk Csáktornyát, Varasdot, Zágrábot, Karlócát, s a hegyeket átszelve, délután már Fiume, vagyis Rijeka felé közeledtünk. Amint megláttam a türkizkék színű tengert, azonnal oldódott izgalmam, s ahogy haladtunk az egyre szebb környezetben, férjem arcára pillantva láttam, neki is tetszik a táj. Ekkor már biztos voltam abban, jól fogja magát érezni itt. Az öblöt szegélyező szerpentines út mentén nézelődve egymás után szemléltük meg a barátságos települések régi és modern építésű villáit, parkjait, a kerteket díszítő szobrokat, miközben szemünket egyre csak vonzotta a mélykék vizű Adria látványa, melynek látásától azóta sem tudunk betelni. Opatija után, Ičićit, Ikát, Lovrant, Medveját majd Krajt is magunk mögött hagyva, felmerült bennünk a gondolat, nem ártana szállás után néznünk, s ekkor szinte varázsütésre az út mentén megjelent előttünk egy kis házikó, olyan mézeskalácsféle, ahol épp szálláslehetőségeket ajánlgattak. Itt dőlt el, hogy ez a tündéri kis város, Mosčenićka Draga lesz a kiválasztott nyaralóhelyünk.

Közvetlen a tengerpart melletti apartmanunk azonnal megnyerte tetszésünket, a kétszintes ház alsó szintjén, az elülső részen lévő hálószobai spaletta nyílásain a tengerre látni, hátul a teraszról pedig az erdővel borított hegy, az Ućka magasodik. Bejárati ajtónktól kb. húsz méterre a kavicsos strand, melynek szélét az Adriai tenger vize nyaldossa. A csupa virág kertet átszelve, két ház között a sétakorzó betonjáról azonnal a part kavicsokkal felszórt strandjára jutunk. Ez a hely a lehető legideálisabb hely a nyaraláshoz, amit el tudtunk képzelni.

A vízpart melletti hosszú (több mint egy kilométeres) sétány egy lépcsősorhoz vezet, melynek 753 lépcsőjét - melyen a bátrabb nyaralók is csak lihegve tudnak felkapaszkodni vagy leereszkedni - sportos férjem naponta egyszer-kétszer oda-vissza megjárja, mintha csak neki találták volna ki. A hűs fák árnyékában vezető grádicsok a hegycsúcson álló erődvárosba, Mosčenićébe vezetnek. A szállásunkként szolgáló egykori kis halászfalu, tulajdonképpen ennek a kis városnak Mosčenićének az öble mentén terül el. (A Draga jelentése öböl, de drága értelemben is használják ezt a szót.) Egy alkalommal én is vállaltam, hogy gyalog menjek a hegyre, de a könnyebbik megoldást választva, a közúton mentem fel, igaz, hogy a két kis spánielemmel. Fent találkoztam Attilával, majd együtt ereszkedtünk le a lépcsőkön, ez az út számomra nagyon megterhelő volt. Ezután sohasem jutott eszembe a hegyre való gyalogolás, de még a lefelé vezető lépcsőkön való leereszkedés sem.

Az utóbbi években - amikor ott vagyunk - Antóniával hármasban minden alkalommal felmegyünk kocsival a városkába, ugyanis Antónia férje pár év óta Mosčenićében nyugszik a templommal szemközt található, teraszosan kialakított többszintes temetőben. Vilim néhány évvel az aranylakodalmuk után, vagyis az 50. házassági évfordulójukat követően távozott az élők sorából. Amint a kacskaringós úton felfelé haladunk a hegyre, egyre jobban kitárul előttünk a festői panoráma, lent a tenger, s fent a csúcson trónoló templom. A kevés lakosú város bejáratánál egy kétfejű sassal díszített Habsburg-címeres kapun át lehet bejutni a falakon túlra, belül a mesebeli környezetben masszív kőházak, templom, kápolna, múzeum és a valószínűleg a 12. században épült várban gyönyörködhet az ide látogató. A szűk, rejtelmes sikátorok, árkádos átjárók, s a rengeteg virág, a tetőkön és lépcsőkön mindenütt virító muskátlik, hortenziák teljesen elvarázsolják a bámészkodó sétálókat. Egyszerűen lenyűgöző.

A felső szinten lakó Antónia első találkozásunkkor kedvesen köszöntött minket, de semmi több, se egy plusz mosoly, se ajakbiggyesztés, ráadásul üdvözlésében éreztem valami tartózkodásfélét. Később megbizonyosodtunk arról, hogy nemcsak Antóniára, hanem a horvátokra is jellemző ez a kezdeti bizalmatlanság az idegenekkel szemben, de ha megismerik és megkedvelik az embert, akkor nagyon barátságossá, sőt ragaszkodóvá válnak. Már második ottlétünk alkalmával sokan ismerősként fogadtak minket, messziről köszöntek, találkozásnál leparoláztak velünk, hogylétünk felől érdeklődtek.

Antóniával való ismeretségünk is egyre meghittebb lett, barátsággá alakult, és már hét éve tart. Nem csodálkozom a köztünk kialakult barátságon, hisz sok közös van bennünk, mindketten kiegyensúlyozottak, életigenlők vagyunk, kedveljük a virágokat, a kutyákat, a tengert, a szép időt, a családunkat, szeretünk jókat főzni és enni, nevetgélni, beszélgetni és abban is egyezünk, hogy mindig valami kis figyelmességen törjük a fejünket, mivel szerezhetnénk a másiknak örömet, mivel lephetjük meg egymást. Antónia sokszor pár perccel déli tizenkettő előtt kopogtat be hozzánk és hozza nekünk a frissen sült szardíniákat, vagy rántott halakat, tenger gyümölcseit, de kaptunk már tőle meggyes rétest, lekváros palacsintákat, olyanokat, amiket az ember nyaralás idején nem nagyon tud elkészíteni.

Antónia férjének nagy halászhajóját - mióta Vilim meghalt - a veje irányítja. A hétfőnyi személyzet minden nap naplemente előtt indul útra, hogy még pirkadat előtt friss hallal térjenek vissza. A környéken lakók, s főleg az éttermek Antónia halaiból lakmároznak, aki nem rest kora reggel odaállni a pulthoz és kimérni a tenger gyümölcseit. Tíz óra körül végez munkájával, aztán indul bevásárolni, majd nekiáll az egész családnak főzni. A halakat vagy hirtelen, kis lisztbe mártva süti ki, vagy párizsiasan készíti el, ami azt jelenti, először lisztben forgatja meg, majd felvert tojásba mártja a megtisztított halakat, és utána kerülnek a forró olajba. A tőle kapott óriási nagy tálról nem hiányozhat a lédús citrom, minden alkalommal degeszre tömjük magunkat. De megkóstoltuk már Antónia savanyú hallevesét, grillezett tintahalát, horvát módra készített sült krumpliját, és még megannyi finomságát, melyeket felsorolni is nehéz lenne. Valamennyi főztje ízletes volt.

Én többnyire kis dobozokban lefagyasztott zöldségragút viszek Dragaba, amihez spagettit, vagy makarónit főzök ki, s az egészhez hozzákeverek egy-két doboz aprított tonhalkonzervet. Nagyon kedveljük, mert „eteti magát”.

Egy ízben vittem Antóniának egy nagy tál ilyen tésztát, abban a reményben, hogy ízleni fog családjának. Aznap este bevallotta, annyira fogára való volt a tészta, hogy az egészet ő ette meg. Ezen aztán mindketten jót nevettünk. Egyébként néha be-betérünk egy-egy étterembe, ezekben viszont többnyire egyen ételeket kínálnak, halat, tenger gyümölcsit sütve, rántva, grillezve, hozzá pedig saláta és sült krumpli dukál.

Mint a két képen is látható (melyekből a fotók között többet is megtekinthetnek) Antónia kertjének virágai gyönyörűek, hortenziái, muskátlijai, estikéi, büdöskéi, és azok is, melyeknek a neve most hirtelen nem jut eszembe. Minden alkalommal itthonról viszek Antóniának valamilyen szép virágot, amilyen még nincs neki, mi meg tőle hozunk olyat, ami nekünk nincsen. Pedig a határokon elég kockázatos átvinni virágokat, a muskátliról magam is tudom, hogy tilos bevinni Horvátországba, ám hogy még milyen virágokra vonatkoznak a kiviteli tilalmak, nincs tudomásom. Egyik utunk során, amikor Horvátországba tartottunk, a vámtiszt megkérdezte, mi az a zöld a kocsiban. Bennem, mint törvénytisztelő emberben meghűlt a vér, de férjem megszólalt horvátul és elmondta, hogy a feleségem horvát barátnőjének viszi ajándékba a virágot. Párom horvát nyelvtudásán elcsodálkoztam, bevallotta, a határ felé jövet magolta be ezt a mondatot, mert érezte, hogy olyan vámőrünk lesz, aki kiszúrja ajándékunkat. A horvát szavak hallatán a tiszt mosolyogva intett, hogy menjünk és érezzük magunkat jól országában.

Egyébként a horvátok sok mindenben hozzánk hasonlatosak, ez viselkedésükben, észjárásukban, lelki alkatukban, gondolkodásmódjukban is megmutatkozik. Noha van valami közös a vérmérsékletünkben, reakcióinkban, de náluk a mediterrán temperamentum a meghatározó, tele vannak érzésekkel, érzelmekkel, rosszul élik meg a fenyegetettséget, nem tűrik az idegességet, legfontosabb számukra a család, imádják gyerekeiket, tiszteletben tartják a nőket, elsősorban anyjukat, nagymamájukat, szent dolog számukra a barátság és az együttélés, zömében katolikus vallásúak, de mindenekelőtt hazájuk szeretete legerősebb kötelékük.

Férje halála után Antónia arról panaszkodott, nehezen viseli el az egyedüllétet, pedig két gyereke és négy unokája gyakran meglátogatják, mégis nagyon nehéz neki. Legközelebbi találkozásunkkor már vele volt Suzi lánya és családja, így sokkal elviselhetőbb számára az élet.

Írásomat visszaolvasva, elég szegényesnek tartom, belátom, nem tudom érzelmeimet szavakba önteni, képtelen vagyok érzékeltetni, mit érzek Antónia iránt. Végig attól féltem az írás alatt, hogy átsiklok ömlengésbe, pedig ez egyikünkhöz sem méltó. Így most elkészült cikkem csak egy sűrítménynek, eszenciának tűnik, soraim csupán sejtetik érzéseimet. Ahogy közeledik az indulás dátuma, alig várom, hogy ismét láthassam Cara Antóniát, aki idén, 2009-ben lesz nyolcvannégy éves. Remélem, sokáig mondhatom őt barátnőmnek. De addig is szorgalmasan kell gyakorolnom az olasz szavakat, kifejezéseket, hogy szót tudjak váltani vele, mert hiába pörgetem a turisták számára készített horvát nyelvkönyvet, néhány szó kivételével nem tudom elsajátítani a nyelvüket.