A nő minden időben és valamennyi népnél hajlamot mutat arra, hogy magát ékesítse, szépítgesse, bájait feltüntesse. Az állatvilágban a természet a hímet általában szebbnek alkotta meg, mint a nőstényt. Ez az udvariasság nyilván a férfi nemi szükségletében leli magyarázatát. Amíg ez a szépítés öncélú, vagy tetszeni akarás az ismeretlen nő előtt, addig nem eshetik kifogásra. Ha öntudatos ez a cselekvés, akkor tetszésvágyat jelent.
Férfi, aki nagyon csinosítja magát, minden körülmények közt nevetségessé válik. A nőnél azonban megszoktuk ezt a kis gyöngeséget, és nem is hibáztatjuk addig, amíg részjelenségévé nem alakul át.
A női szerelem természete fölötte áll a férfinak, részben az öröklés, részben a nevelés folytán, amennyiben a szerelem, a férfi életelem részben azért is ismert, mert a nő sokkal finomabb érzésű, mint a férfi.
Az erkölcsösség magas színvonaláról sem lehet elítélni a férfit azért, hogy a nőben, első sorban természeti ösztöne kielégítésének tárgyát pillantja meg. De az idő folyamán gyökeret ver benne annak a kötelességének tudata, hogy csak a szív választottjáé legyen. A férfit és nőt egymáshoz vezetik és egybekapcsolják úgy, hogy ugyanazon nem más egyénei közül egyedül a szeretett férfi vagy nő tűnik kívánatosnak.