A versennyel járó útlezárás miatt némi kerülővel kb. ¾ 9-re érkezünk a versenyközpont parkolóinak egyikébe, kiváló a navigálás, hamar találunk helyet magunknak. Mivel a választékos, bőséges reggelit szállásunkon, a Hotel Virgilioban fogyasztottuk el, a szervezők által kínált étkezési lehetőséggel nem élünk. Attila a verseny előtt már csak a szokásos koffeinmentes energia gélből nyom a szájába két adagot.
A versenyközpontban, mely egyúttal sporteszköz, kiegészítő, tápszer- és különféle kondicionáló, bemelegítő krémek, masszírozó zselék, fájdalomcsillapító kencék kiállítása is, nagy a nyüzsgés, a futók zöme már beöltözve keresik ismerőseiket, honfitársaikat. Van, aki még most, az utolsó pillanatban vásárol egy kompressziós zoknit, vagy egy technikai pólót, fejpántot, vagy a tűző nap ellen védelmet nyújtó simlis, vagyis baseball sapkát.
> Mint a futóversenyeken általában szokásos, a futók többsége a start előtt még igyekszik megszabadulni fölösleges terhétől, ezért mosta a legfelkapottabb hely a toalett. Szerencsére itt nem kell sokat várakozni, mint nálunk, a budapesti nemzetközi versenyeken, mert itt az alagsorban számos van belőlük. A WC-k tiszták, bőven van toalett papír, a kézmosáshoz folyóvíz, papírtörölközővel.
Mintegy 20 perccel a verseny kezdete előtt elválunk egymástól, hiszen a csaknem 4 és félezer indulót - a tervezett futóidejük alapján - a rajtszámukon különböző színekkel jelzett startzónákba sorolták. „Kell néhány perc, míg mindenki megleli a helyét.” - veszi át párom a szót. Mint később kiderül, a sietség indokolt volt, mert a versenyt néhány perccel korábban indítják. Bár a tömegben elfoglalt pozíció a chipes időmérésnél se nem oszt, se nem szoroz, de sokan nem kedvelik azt, hogy a mezőny végén az előttük kocogók miatt percekig lassabb tempóra kényszerüljenek.
A tájékoztató jelzőtáblák nyilait követve, illetve a zöld léggömbös iramfutók mozgását figyelve, az egyik mellékutcában viszonylag hamar megtalálom a helyemet. Körülöttem Itália különböző részeiből és egyesületeiből érkezett olaszok. A vidám beszélgetésük alapján sokan már régóta ismerik egymást. Aztán néhány perccel a rajt előtt felcsendül a legendás Queen együttes dala, a "We Will Rock You", melyet lábdobbantásokkal és feje fölött összeütött tenyerükkel tapsolva kísérnek a résztvevők.
Noha idővel elhalkul a zene, és a taps is abbamarad, az elsütött startpisztoly hangját nem hallom, csupán abból veszem észre a verseny kezdetét, hogy egyszer csak megindulnak az előttem lévők. Az első néhány száz métert a zsúfoltság miatt lassú tempóban, mondhatni kocogva teszem meg, csak miután kiérünk a Garda tó felé vezető főútvonalra, ritkul meg annyira a tömeg, hogy már futni is lehet.
A kijelölt útvonal kezdő szakasza nem visz le egészen a tóparti sétányig, hanem - követve az út vonalvezetését - balra kanyarodva a szomszédos település, Torbole felé vesszük az irányt. Az aszfalt sima, jó minőségű, viszont egyre melegebb a szikrázó napsütés. Balsejtelmem beigazolódik, kevés ezen az útvonalon az árnyék. Torboléhoz közeledve fokozatosan északra fordulunk. Egy darabig még a tó partja mellett visz az országút, majd - átszaladva egy alagúton - elhagyjuk a lakott területet. Innentől kezdve gyümölcsösök, majd szőlőskertek között vezet az utunk. Az elágazásokat zöld színű, tollas tiroli kalapos rendezők biztosítják, egyúttal jelzik a haladási irányt.
Mivel mobil WC-k csak az öt kilométerenként kijelölt frissítő pontoknál vannak, egyik-másik futó, akinek már tele a hólyagja, jobbra vagy balra kikocog a sorból, és a szőlősben könnyít magán. Idővel (kb. az út egyharmadánál) nekem is ki kell állnom, mert a versenyeken felgyorsul a veseműködésem. Ez becslésem szerint nagyjából 1 percet hozzáad az időmhöz. Utolérve a velem azonos tempóban futókat, az időveszteséget hamar, még Arcoban kijelölt fordulópont előtt sikerül behoznom, viszont - érezve a meleget - már én is a frissítés mellett döntök. Az asztalról felkapott műanyagpohárban azonban a legnagyobb meglepetésemre forró tea van, amit képtelen vagyok egyszerre lehajtani.
A futással egyelőre még nincs különösebb gondom, a második időmérésig (14,8 km) nagyjából tartom az 5:30-as kilométeres tempót. Innentől viszont - bár a Sarca-folyó töltésén vezető út minőségére semmi panaszom nem lehet - érezhetően kezdek lassulni, hiába iszom meg egy pohár vizet, teljesen kicserepesedik a szám, és egyre nehezebben veszem a levegőt. Mivel érzem, hogy ezúttal nem tudom megjavítani az eddigi legjobb versenyidőmet (1:57:50), Torboléhoz érve olykor már gyaloglásig lassítok, sőt később a gyaloglást és a kocogást váltogatom. Ezzel nem vagyok egyedül! Erőmet csak a célhoz közeledve szedem megint össze, talán másfél kilométer lehet még hátra, amikor ismét úgy teszek, mintha versenyeznék. Teljesen kiszáradva, 2:01:17-es idővel érkezek a célba. Vagyis a tervezett 5:30-5:40 közötti kilométeres átlag helyett csak 5:45-öt sikerült elérnem.
A nyakamba akasztott medál után kapott ásványvizet pillanatok alatt lehúzom, majd követve a futókat, hamarosan a buszmegállóban találom magam, ahonnan mintegy kétpercenként követik egymást a folyamatosan induló buszok. Ahogy megtelik valamelyik, máris áll be a következő. Mindössze néhány perc, és újra ott vagyok ahonnan elindultam. A versenyközpontban, árgus szemekkel pásztázom a tömeget és keresem feleségem, aki coboly spánielünkkel együtt már igencsak várja, hogy megérkezzek. Kutyánk vakkantva, boldog farkcsóválással üdvözöl, feleségem magához ölel és gratulál.
Közben a versenyközpontba egyre több versenyző érkezik vissza. Lassan teljesen megtelik futókkal és kísérőikkel a hatalmas terem. A versenyen nem nagyon vettem észre, most viszont már sokféle nációt, számos külföldi futót is felfedezek. A beszédjük alapján a legtöbbjük német, vagy osztrák lehet, ám mire a távot későbben teljesítők is beérkeznek, úgy tűnik, hogy az „I love running” feliratú zöld pólót viselő orosz különítmény a legnépesebb. Nem tévedtem, mert pár nappal később megnézve a verseny jegyzőkönyvét, kiderül, hogy 275-en teljesítették a 21 097,5 méteres távot. Így aztán érthető, hogy igen vidámak. Annyira, hogy az egyikük lehúzza a pólóját, és színpadhoz lépve átadja azt a fiatal zenészeket vezénylő karmesternek. A dirigens veszi lapot, mert a futódresszt azonnal magára ölti, és köszönetként egy orosz népdalt játszat el a zenekarával.
Mivel ebédidő van, és itt Rivában a verseny után tartják a „tészta partit”, az asztalok és a padok szinte már kivétel nélkül foglaltak. A futók nemcsak szomjasak, korgó gyomruk is kívánna már valami finomat. Italnak, az elmaradhatatlan ásványvízen kívül, fehér és vörös bor a kínálat. Ételként pedig parmezános spagettit ajánlanak. Miközben én még a vörösbort ízlelgetem, a feleségem az utóbbiból hoz egy tányérnyit. Én is ennék, ezért érdeklődőm, hol szerezte. Válasz helyet azonban inkább „önzetlenül” a saját adagját ajánlja nekem. Ám amikor megkóstolom a parmezános tésztát, a váratlanul furcsa szagú és ízű sajtos spagettitől arcom akaratlanul is grimaszba rándul, amit a szomszéd asztalnál ülő olasz futó remekül megörökít. Noha az éhségem legyőzi az idegenkedésemet, és elfogyasztom az elém tett ételt, a kép önmagáért beszél, hűen tükrözi, hogy milyennek találtam a világ egyik legdrágább sajtját, az eredeti parmezánt. Bár ekkor még nem beszélünk róla, mindketten érezzük, hogy alighanem egyikünk sem szokik rá.
Végezetül, de nem utolsósorban egy magyar sikerről is szót kell ejtenem, ugyanis a nők versenyét 1:15:56-os idővel - a 800 és az 1500 méteres síkfutás országos csúcsait közel másfél évtizede tartó - egykori olimpikonunk, a 2004 óta Olaszországban élő Varga Judit nyerte.
