„Égig érő” ezüsthársunk illatos virágából teát nem lehetett készíteni, mert azt mondják, mérgező. Nem termett rajta se gyümölcs, se ehető mag, amit elropogtathattunk volna, de volt óriási lombkoronája, ami izzasztó melegben kellemes árnyékot szolgáltatott, nemcsak mint nagy napernyő nyújtott védelmet, hanem az eső elől is aláhúzódhattunk, gondoskodott a tiszta levegőről, széndioxidból oxigént varázsolt, ágain megbújva sokféle madár pihent, s lelt lakhelyre. A lombok tetején ravasz szarkák cserregtek, időnként károgó varjúk jelentek meg, amíg ott voltak a többi madár félelmében némán meghúzta magát, a vész elmúltával feltűntek a fák ágain a tűzpiros lábú gerlék, peckesen, kihúzott nyakkal lépkedtek, miközben azt búgták baritonjukon, hogy kru-kru-kru, nagy ritkán cifratollú fakonpáncs jött, hogy sietősen megkopogtassa a fa törzsét, hátha talál ott egy-egy csőrérevaló gilisztát, bogarat, ritkán leszállt egy-egy sárgarigó, gyönyörű énekük messzire hallatszott, amint azt ismételgették, hogy huncut a bíró, huncut a bíró. Hajnalonként cinkék, rigók énekelve köszöntötték a felkelő napot, önfeledten trillázva adták a világ tudtára, hogy szép az élet trillala. Téli napkeltekor verebek csiviteltek, lebzselve a csupasz ágakon arra várva mikor kapnak finom magokat, idetévedt meggyvágók elámultak a sok finom madáreledel láttán. Nemcsak nyáron, de télen is mindennap friss vízből ihattak, meleg nyári napokon az itatójukban még fürödhettek is.
Szegény fát sokszor dicsértem, de sokszor szidtam is, mert minden nap, olykor többször is, adott valami plusz munkát, napi elfoglaltságként hol a virágszirmokat, hol a bogyóit, vagy a pörgettyűit, ősszel hervadt leveleit kellett söpörnöm illetve söpörnünk, a lehullott száraz gallyak összeszedése után, szépen elgereblyéztük a fa alatti részt, s a betonra hullott madár piszkokat is gyakran el kellett tüntetni. Most nem örülök, hanem nagyon sajnálom, hogy ezeknek a többletmunkáknak vége, miatta már nem róhatom meg az ezüsthársat, miatta csak szégyenérzetem gyötör. Hisz szívesen gondoznám még sokáig, söpörném továbbra is hulladékait, levágnám elszáradt ágait, megsimogatnám szürkés törzsét, hallgatnám ezüstfehér leveleinek zizegését, de már késő, mindezt nem lehet, mert elpusztult. Egy július végi vad vihar kicsavarta tőből szegény fánkat, nem kímélte őt a forgószél, pillanatok alatt úgy végzett vele, mintha két marokra fogott sárgarépát tekernénk ketté.
Reggeli ébredés után, amikor rátéved szemem az ablakra, kint csak a szürkéskék eget látom, eltűnt üde zöld koronája. Pedig van több hasonlóan magas, szép fánk, de azok nem mondhatók madárbefogadónak, rajta nem szívesen építenek fészket a madarak. Nem fürdenek itatóvizükben a tollukat tisztogató kis lények. Sajnálom.
Kedves fánkra emlékezve, a róla készült képek láttán, meg-megsajdul szívem. Javasolom Önöknek olvassák el a fákról szóló cikkemet is. S mielőtt kivágnának egy megunt fát, gondolkodjanak el azon, mérlegeljék, mennyi örömet és hasznosat köszönhetünk a fáknak, annak a fának is amelyiket valamilyen meggondolás miatt halálra ítélnének. Kegyelmezzenek nekik, vegyék figyelembe bármelyik fát pillanatok alatt kidöntheti a vihar, s bármelyik fát láncfűrésszel gyorsan ki lehet vágni, de hiába ültetnek helyébe csemete fát, az csak nagyon lassan, hosszú évek során terebélyesedik naggyá.