Azon kívül, hogy lassanként hatodfél évszázada lesz, hogy a katolikus egyház egyik jeles szentje 1386. június 24-én meglátta a napvilágot, továbbá hogy négy héttel később pedig a nándorfehérvári győzelemre emlékezünk írásom közreadásában az anyaggyűjtés közben ért meglepetésem is szerepet játszott. Azt már gyermekkorom óta tudom, hogy keresztes seregével, de legfőképpen a lelkesítésével igen fontos szerepet játszott a törökök elleni 1456-os diadalban, a keresztanyámtól - aki a képét nagy becsben tartva, az imakönyvében őrizte - pedig azt is gyakran hallottam, hogy egyike volt a szentek legnagyobbikának, ám az életének többi része ismeretlen volt számomra. Mivel érdekelt, hogy miként jutott el Magyarországra, miért került a szentek körébe, elkezdtem alaposabban utána olvasni.
Fellapoztam a különböző lexikonokat, végignéztem a Neten található forrásokat, de a legtöbb információra Kulcsár Péter Kapisztrán János című könyvében (Gondolat, 1987) akadtam. A szöveg olvastán nem akartam hinni a szememnek, mert hihetetlennek tűnt, amit találtam. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy ez a keresztanyám által annyira tisztelt szent ember, akinek a törökök előretörésének évtizedekig tartó megállítását is köszönhetjük, inkvizítorként számos eretnek megkínzásában és kivégzésében szerepet vállalt, a zsidóellenes kirohanásai, uszító prédikációi miatt kortársaitól a „zsidók ostora” nevet kapta.
Most születésének évfordulóján megpróbálom röviden összefoglalni, mit tudtam meg Kapisztrán János eseménydús életéről. Neve olaszul Giovanni da Capestrano, egy kis faluban, Capestranoban látta meg a napvilágot, Keresztelő Szent János napján, 1386. június 24-én. Apja, aki benősült a jómódú Amici családba, feltehetően német származású zsoldos kapitány volt. Az ifjú házaspárnak több gyermeke született (biztosan csak annyit tudunk, hogy legalább öt, és hogy János lehetett köztük a legidősebb). Édesapja 1392-ben vesztette életét, ekkor János még nem töltötte be hatodik évét. Gyermekkorából emlékezetes maradt számára, az a pofon, amit apjától azért kapott, mert csúnyát mondott húgának és szörnyűségként élte meg, amikor szeme láttára a család ellenségei ostrom alá vették és felgyújtották házukat.A perugiai egyetemen tanult jogot, majd a városban bírói hivatalt vállalt. Gyorsan indult karrierje, sikeres bíró lett, majd a törvényszék elnökévé, ezután Perugia kormányzójává nevezték ki. A városban az idegen elnyomás miatt kitört zavargások elfojtására János azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre a rendet, amit sikerrel teljesített. Miután, a szomszédos tartomány, Rimini ura börtönbe vetette, a hónapokig tartó fogsága során, az önmagával való számvetés következtében szakított addigi léha fiatalságával, és isteni sugallatra megtért. 1416 őszén belépett a ferences rendbe. A monteripidói kolostorban szorgalmasan tanulmányozta a szent tudományokat. Rá egy évre 1417-ben letette a szerzetesi fogadalmat.
Bernardin atya tanítványaként, feltehetően 1420-ban szentelték pappá. A szerzetesi életet kezdetben nehezen élte meg, éjszakái nyugtalanul teltek, mert távol kellett tartania magától „szennyes gondolatait”. Egyik rendtársának bevallotta: „Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta a ferences testvérek közé léptem, iparkodtam magam megfékezni. Büszkeségem legyőzésére ez az utóbbi négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magam…” Egyébként egész életében rettenetesen kínozta testi érzékisége, de Isten segítségével mindig győztesen került ki a küzdelemből.
Nagy lendülettel tanulmányozta a szent tudományokat, ennek eredményeként egy év alatt magiszteri címet szerzett. Részt vett az obszerváns ferences rend megalapításában, amely a liberális rendháztól eltérően a konzervatív irányzatot pártolta. Fontosnak tartotta az oktatást, aszketikus életet hirdetett. Pappá szentelésétől kezdve nagy hatású prédikációkat tartott, neve puszta hallata oly nagy hallgatóságot vonzott, hogy a templomok nem tudták befogadni a hívőket, ezért tereken tartotta meg vallási szónoklatait. Egész életét a nagy nyilvánosság előtt töltötte, amikor nem prédikált, az eretnekséget ostorozó műveit írta.
1426-ban V. Márton pápa kinevezte inkvizítornak a fraticellok ellen, a rákövetkező évben II. Johanna királynőtől a nápolyi királyság területén élő zsidókkal szemben kapott megbízást. 1447 nyarán pedig V. Miklós pápa valamennyi eretnek inkvizítorává tette. Mint főinkvizítor, ő irányította az eretnekek üldözését Ferrarában, Velencében, majd Szicíliában, később Lengyelországban, Németországban, Csehországban, Magyarországon és Moldvában is, ami sok ezer ember kivégzését jelentette. 1427-ben inváziót indított a nápolyi zsidók ellen, 1430-ban nyarán pedig a fraticellok kerültek sorra, 1449-ben a csehországi husziták kiirtását tűzte ki célul, akiknek a vallási mozgalma egyre jobban elterjedt német és magyar földön. Mindent elkövetett, hogy a cseh husziták és a római pápa küldöttei között ne jöjjenek létre a béketárgyalások.
Nápolyban - Johanna királynő utasítását követve - eltiltotta a zsidókat az engedelem nélküli kölcsönügyletektől, megkülönböztető jel - a mellen egy vörös folt, vagy egy görög T betű - viselésére kötelezte őket. A kiváltságleveleiket tetszése szerint megsemmisíthette. Gyakorta túllépte megbízatását, például a keresztények és a zsidók közt mindenféle érintkezést megtiltott, a katolikus hívőknek még azt sem engedte, hogy zsidó orvostól elfogadják a gyógykezelést és az orvosságot. Nem lehettek a zsidók bábák. A keresztényekkel nem közösködhettek az iparban, a kereskedelemben, tőlük nem örökölhettek, vagyonuk, jövedelmük után tizedet kellett fizetniük. Gettóban, elkülönítetten lakhattak, nem építhettek új zsinagógát, a keresztény ünnepen nem mehettek ki az utcára, ekkor ajtaikat, ablakaikat sem nyithatták ki. Kötelezték őket a megtérésre, megtiltották számukra a kivándorlást. A rendeletek be nem tartását teljes vagyonelkobzással sújtották. Feljegyezték, hogy ahol csak megjelent, az addig elviselhető viszonyok pokollá váltak. De a fraticellokat (testvérkéket) sem kímélte, 1430-ban Ancona környékén 36 tanyát égettetett fel, és 86 embert küldött máglyára.
Gyakran bízták meg követi feladatokkal, 1439-ben Milánóba és Burgundiába ment, hogy megakadályozza V. Félix pápa működését. 1446-ban a francia királyi udvarban pápai nagykövet lett, rá három évre sikerült megakadályoznia a már 70 éve fennálló avignoni ellenpápaságot. Szolgálata alatt nemcsak egész Itáliát járta be, európai körútján eljutott Német-Római Birodalom, Csehország és Magyarország városaiba, elutazott a Szentföldre is. Miután 1453-ban Konstantinápoly elesett, 1454-ben III. Callixtus pápa a hetvenes éveihez közeledő Kapisztránt küldte el Németországba, hogy prédikációjával kereszteseket gyűjtsön az Oszmán Birodalom ellen.
Dél-Magyarországra 1455-ben érkezett és hirdetett keresztes hadjáratot a törökök ellen. Az összegyűjtött sereggel sikerült nemzeti összefogást létrehoznia. 1456 nyarán Hunyadi János táborába ment, hogy segítse a nagy hadvezért Nándorfehérvár megvédésében, melyet ekkor már II. Mehmed szultán serege ostromolt. Hunyadival együtt seregével bejutott a várba, ahol a védőknek - a lelki erősítés, buzdítás hatására - sikerült visszaverniük a meg-megújuló rohamokat. A sikeren felbuzdulva, bátor tettre szánta el magát, keresztjét a magasba emelve vezette fanatizált seregét a meglepett törökre. Ezt látva Hunyadi is kitört, és az egyesült sereg elsöpörte az ostromlókat.
A nándorfehérvári diadal után, a karjaiban halt meg Hunyadi János, ám nem sokkal később őt is megtámadta a pestis. A Szerém vármegyei Újlakon hunyt el, kívánságára a pápától küldött kereszttel ékesített ruhában temették el.
A pápa a keresztesek győzelmének örömhírére rendelte el a katolikus egyházban az Urunk színeváltozása új ünnep bevezetését, és a diadal emlékét őrzi a déli harangszó is, amelyet a harcolók megsegítésére rendeltek el a csaták alatt. Kapisztrán Jánost 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta szentté. Bár holtteste a török uralom zavaros éveiben eltűnt, a magyar katolikus egyház ma is saját szentjeként emlékezik rá. Szobrát 1921-ben a budai várban, a helyőrségi templom előtt állították fel. Emléknapja - a halálára emlékezve - október 23-a.
Kapisztrán János nemcsak életében tett csodákat, hanem holtában is. Még a zárda templomában feküdt a ravatalon, amikor egy Boldizsár nevű helybéli tímár lánya, a három esztendeje félig béna és vak Erzsébet, a már kihűlt János kezét megcsókolva, azonnal meggyógyult. „Aztán jöttek a lázasok, szenvedők, elgyengültek, vérfolyásosak, fekélyesek és kelevényesek, jöttek és meggyógyultak. Törött tagúak, összezúzottak, bénák, vízkórosok, ördögősök, őrültek, sánták, süketek, vakok és némák meggyógyultak” „A haldoklók és az utolsó percüket élők egészségesek lettek, és ami mindezeknél több, két halott, ezen szent érdemei által feltámadott, és most is él, mindkettőt Jánosnak hívják. Öt halott pedig akkor kelt életre e szent férfiú közbenjárására, amikor övéik a sírt meglátogatták, vagy fogadalmat tettek erre.” - jegyezte le Giovanni de Tagliacozzo.
Halálát követően hosszú idővel, csak 234 év után avatták szentté. Miközben az ügy érdekében a neki tulajdonítható csodákat gyűjtötték, számos bizonylat, jegyzőkönyv született. „Egész Szászország azt hangoztatja - írták a Halleiak - hogy ő Isten és ember előtt kedves volt, szigorú életet élt, erkölcseire nézve tökéletes, tudományban kiváló volt, és az egész kereszténységnek tündöklő példaképe. Ugyanezt tapasztaltuk mi, erről tanúskodhatunk.” A boroszlóiak pedig a szerencséjüket köszönték Kapisztrán Jánosnak.
De nemcsak odaadó hívei voltak, esküdt ellenségekben sem szenvedett hiányt, sőt még az egyház legfelsőbb köreiben is volt ellentábora. Azt állították, hogy a rengeteg csodát nem ő, hanem, tanítója, Bernardin cselekedte. Miközben számos pápa váltotta egymást, az érdemességét kétségbe vonó rendtársai elutasították a javaslatot, felnagyították János hibáit, gyarlóságait. Világra szóló hőstettét, a nándorfehérvári diadalt vakszerencséjének vélték, ingerlékeny, durva, önhitt, gőgös embernek tartották.
Ugyanakkor a németek prófétának tekintették, Isten emberének, aki - ha akarja - az ujjának felemelésével nagy zivatart támaszthatna. Ezért aztán bőségesen tártak fel újabb és újabb csodákat, vizsgálták ezeket, régi eseményeket elevenítettek fel, újabbakat derítettek ki. X. Leo pápa 1515-ben hozzájárult ahhoz, hogy Kapisztrán János ünnepét október 23-án üljék meg. A szentté avatás előtt viszont kiderült, hogy Kapisztrán boldoggá avatása még nem történt meg. Végül az 1649-ben és 1656-ban történt eseteket vették figyelembe. A Kongregáció 1690-ben kijelentette, hogy nem lát akadályt, egy hónapra rá a pápa áldását adta a szertartásra. Az ünnepély október 16-én a Szent Péter bazilikában fényes pompában zajlott. Ezen a napon Kapisztrán János a szentek sorába lépett.
