A csiklandozásnak - vagyis annak a tevékenységnek, amikor valaki az ember testének különösen érzékeny helyén a bőrét többször könnyed, futó érintéssel ingerli, s ezzel izgató, bizsergő, viszkető érzést kelt benne, amely olykor rángatózó mozdulatokra és nevetésre készteti - kétféle formája ismert. Az enyhébb változatát, melyet finom érintés, pl. egy rovar mászása vagy a bőr tollpihével való simogatása válthat ki, knismesisnek nevezik. E gyengébb ingerlés általában csak viszkető, bizsergő érzéssel jár, különösebben nem reagál rá az ingerelt személy. A durvább csiklandozásnak, az érzékeny testfelületek erőteljesebb, ismétlődő nyomással történő, rángatózást okozó, nevetésre fakasztó ingerlésének, gargalesis a neve. Ez utóbbi abban is különbözik a knismesistől, hogy a rá jellemző reakciók öningerléssel nem válthatók ki. Mégpedig azért nem, mert amikor az ember önmagát csiklandozza, előre tudja, hogy mi fog történni. Kivételt egyedül a szkizofrén betegek jelentenek, akik ezzel a képességgel nem rendelkeznek.
A csiklandozást - legalábbis az enyhébb változatát - többnyire kellemesnek érezzük, és ez eleinte a nevetésre fakasztó gargalesisre is igaz, az utóbbi azonban hosszabb távon egyre kellemetlenebbé válik, és idővel szinte elviselhetetlen lesz. Persze - a kiváltott érzések szempontjából - az sem mindegy, hogy ki és miként csiklandoz bennünket. Még akár érzéki, vágykeltő hatása is lehet. Nem véletlen, hogy az ókorban egyes közép-keleti országokban törvény tiltotta a csiklandozást.
Az, hogy gyakran nevetést vált ki, egyáltalán nem jelenti azt, hogy jó is annak, akit csiklandoznak. Talán ez is közrejátszhatott annak a - főleg a skótok körében elterjedt - hiedelemnek kialakulásában, hogy ha sokat csiklandozzák a csecsemő talpát, beszédhibás, dadogós ember válik belőle.
A szláv néphiedelem szerint a csiklandozás halált is okozhat. Úgy tartották, hogy az elcsábított agglegények sokszor nem a Ruszalkák karjaiban, hanem a folyamatos csiklandozás miatt lelték halálukat. Hogy valóban meg lehet-e halni a csiklandozástól, nem bizonyított, az viszont, hogy közrejátszhat benne, nem kétséges. Főleg, ha elég kitartóan csiklandoznak valakit. Ugyanis a hosszan tartó nevetés, rángatózás súlyos kimerültséget okoz, és - ha a csiklandozott személy közben nem tud táplálékot és folyadékot magához venni - ez a halálát is okozhatja.
Mindenesetre, a csiklandozásos kínzásra vannak bizonyítékok. Kínában a Han dinasztia idejében a magas rangú személyeket büntették ezzel, ugyanis a tortúrának nem maradt nyoma, és az elítéltek viszonylag hamar „felépültek.” Az ókori rómaiak már nem voltak ennyire könyörületesek. Az elítéltet egy állványzatra kikötözték, és miután a lábait sóoldatba mártották, kecskéket engedtek a közelébe. Azok pedig, amint ráleltek a sós lábakra, érdes nyelvükkel azonnal nyalni kezdték őket. Ez eleinte még csak nevetést okozott, ám miután szadista kínzóik újra és újra sós vízbe mártották a szerencsétlenek lábait, a sótól kimart bőrük nyalása igencsak fájdalmassá vált.
De léteznek (léteztek) egyéb "alkalmazásai" is a csiklandozásnak. Az Appalache-hegységben élő apalachee indiánok szerint abbamarad a csuklás, ha az illető orrát megcsiklandozzák egy madár tollával. Shakespeare IV. Henrik című drámájában (I. rész, 2. felvonás negyedik szín) ecsetpázsit (vagy talán közönséges szalma) az a növény mellyel az orrukat csiklandozzák, míg az nem vérzik.
Ha azt álmodjuk, hogy csiklandoznak, azt jelenti, hogy több vidámságra és nevetésre lenne szükségünk az életünkben. Túlságosan komolyan vesszük a dolgokat. De átvitt értelemben (metaforikusan) arra is utalhat, hogy valaki „bizsergeti” a fantáziánkat.
