“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.” Buddha
Buddha életéről születésének ünnepén
Gautama Sziddhártha, vagyis Buddha (i.e. 563 k – 483 k) a neves vallásalapító - a legenda szerint - a kínai holdnaptár negyedik havának nyolcadik napján született. Emiatt a mahájána buddhisták többsége - elsősorban a zen követői - praktikus okokból április 8-án ünneplik a születésnapját. Noha a buddhizmus a hosszú évszázadok során világvallássá vált (egyes becslések szerint a Buddha követőinek száma eléri az 500 milliót), sőt napjaink egyik sikeres vallásirányzatának mondható, Indiában, ahol létrejött, régóta talajt vesztett, kevés hívőt vonz. Dr. Puskás Ildikó - a nemrég elhunyt neves indológus - 1984-ben a Gondolat gondozásában megjelent Istenek tánca című könyvében ezt írja: „A buddhizmus jelképes jelenléte az i. sz. 1. évezred végéig marad ugyan fenn, de már csak egy a hatását veszített sok tan közül. India mai buddhistái - a lakosságnak nem egészen egy százaléka - a függetlenség utáni alkotmány biztosította joguknál fogva tértek a buddhista hitre.”
Az indiaiakkal beszélgetve az a benyomás alakult ki bennünk, hogy elsősorban a kaszton kívüliek, illetőleg a legalacsonyabb kasztba tartozó páriák éltek ezzel a lehetőséggel. Indiában járva, abban a szerencsében volt részünk, hogy a buddhisták négy szent helye közül hármat is sikerült felkeresnünk: voltunk Bodh-Gajában, ahol megvilágosodott, Szárnáthban, ahol először hirdette tanait tanítványainak és Kushinagarban, ahol elhunyt. Egyedül születése helyére, a Nepálban található Lumbini ligetbe nem tudtunk ellátogatni. Emellett az is megadatott nekünk, hogy eljuthattunk Őszentsége a Tizennegyedik Dala Láma dharamszalai rezidenciájába. A látottakról, az átéltekről és az utazásunk során szerzett élményeinkről a Csalo! Csalo! című könyvünkben számolunk be.
Buddha életéről számos könyvet írtak, ezek azonban többnyire az i.sz. 1. században élt szanszkrit nyelven író óind költő, Asvaghósa Buddha-csarita (Buddha élete) című eposzából táplálkoznak. Noha a mű jócskán tartalmaz színes, csodás költői fantáziával megírt részeket, mégis a költő nagy érdeme, hogy képes volt valós képet rajzolni magáról az emberről és a vallásalapító gondolkodóról. Ez a Buddha-kép öröklődik évszázadok óta, kevés kivétellel ma is ennek alapján íródnak a Buddha-életrajzok.
A Buddháról, a buddhizmus kialakulásáról, fejlődéséről szóló, általam ismert, illetve birtokolt tanulmányok és könyvek közül írásom forrásaként a japán buddhista tudósok által - eredeti buddhista szövegek felhasználásával - összeállított könyvet (The teaching of Buddha, Kosaido Printing Co., Ltd. Tokyo, Japan, 1983.), pontosabban ennek Buddha élete és tanítása címmel - Jalovecky László fordításában - megjelent magyar nyelvű változatát választottam, ebből idézem a Buddha életéről szóló részt. Döntésem indoklásaként a könyv fülszövegéből ragadnék ki pár sort: „(…) kristálytiszta, közérthető stílusával kiemelkedik a könyvtárnyi Buddha-irodalomból. Egyfajta szellemi útmutató, azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket az ember állandóan az éjjeliszekrényén tart, és amelynek segítségével a Nemes Nyolcrétű ösvényen (Buddha tanításán) haladva Megvilágosodottá, autentikussá válhat.”
„Buddha élete
A Himalája déli előhegységeiben élt a Shakya nemzetség. Királyuk, Suddhodana Gautma Kapilavastut tette meg székvárosának, hatalmas palotát építtetett, béke és boldogság kísérte uralkodását.
Feleségét Mayának hívják, és a király nagybátyjának volt a leánya, aki a Shakya nemzetség szomszédos ága felett uralkodott.
Házasságuk gyermektelen maradt húsz esztendeig. Ám egy éjszaka, különös álmot látván, amelyben egy fehér elefánt hatolt be méhébe testének jobb oldala felől, Maya királynő teherbe esett. A király és a nép boldog várakozással tekintett a királyi gyermek születése elé. A királyné a szokásnak megfelelően a szülés közeledtére visszaindult szülei otthonába. Gyönyörű tavaszi napfény ragyogta be a vidéket, és útközben megállott pihenni a Lumbini ligetben.
Körben mindenütt Ashoka virágok pompáztak, a királynő gyönyörködve nyújtotta kezét egy ág után, és az üde ligetben egy fiúgyereket hozott a világra. Ég és Föld között megörvendeztek, az egész mindenség gyönyörködött a királyné és az ifjú herceg dicsőségében. Ez a nevezetes nap április nyolcadika volt.
A király öröme nem ismert határokat, és a gyermeket elnevezte Siddhartának, ami annyit jelent, „Minden kívánság beteljesedett”.
Ám az örömet hamarosan szomorúság követte a királyi palotában. A jóságos Maya királynő, alig néhány nappal a szülés után, hirtelen meghalt. A gyermeket a királynő húga, Mahaprajapati fogadta magához.
A közeli hegyekben élt egy Asita nevű remete. Felfigyelt a kastélyból áradó ragyogásra, és eljött, hogy láthassa a gyermeket. Megpillantván a következőket mondotta: „Ez a gyermek, ha felnő, és a palotát választja, hatalmas király lesz, és leigázza a világot. De ha lemond az udvar örömeiről és vallásos életre tér, Buddha lesz, és megváltja a világot.”
A király szívét kezdetben örömmel töltötte el a prófécia. De az idő múltával egyre erősödött benne az aggodalom, félt, hogy fia a palota pompája helyett hontalan remeteségben éli le életét.
A herceget hétéves korában tanítani kezdték a polgári és katonai művészetekre, de őt gondolatai más irányba vonzották. Egy tavaszi napon apjával kisétáltak a palotából, és együtt figyeltek egy parasztot, amint a földjét szántotta. Az ekevas kifordított a földből egy gilisztát, amit egy madár azonnal magával ragadott. Az ifjú herceg elgondolkodva ült egy fa árnyékába, és döbbenten suttogta maga elé: „Ó, hát minden élőlény egymás életére tör?”
A herceget, aki édesanyját születése után oly hamar veszítette el, mélyen megrendítette ezeknek a kicsiny lényeknek a tragédiája.
Ahogy növekedett, a seb úgy mélyült napról napra szívében, mint egy forradás a fiatal fán, az emberi élet szenvedése egyre mélyebben és mélyebben vésődött elméjébe.
A király, nem feledvén a remete jóslatát, az idő múltával egyre jobban aggódott a fiáért; megtett mindent, hogy vidámnak lássa, és gondolatait más irányba terelje. Végül, a herceg életének tizenkilencedik esztendejében feleségül kérte számára Supprabuddhának, Maya királynő bátyjának, Davadaha uralkodójának leányát, Yashodara hercegnőt.
Eltelt tíz esztendő, és a herceg a Tavasz, az Ősz és az Esős Évszak különféle pavilonjaiban belemerült a zene, a tánc és az egyéb gyönyörök élvezetébe. De amint az emberi élet igazi értelmén tépelődött, gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a szenvedés problémájához.
„A palota minden kincse, a test egészsége, az ifjúság virága, mit érnek számomra mindezek?” - gondolta. - „A fiatalság tovaröppen, a testet betegség béklyózza le, a halál elől nincs menekülés. Az ifjúság gőgje, az egészség gőgje, el kell vetnünk mindezeket.”
„Állandó küzdelemben a létért, természetszerűleg próbálunk megragadni valamely magasabb rendű értéket. Felismerjük, hogy az öregedés, betegség és a halál elkerülhetetlen, és mégis a hasonlóan üres és mulandó dolgok között kereskedünk. Ám ekkor rossz úton járunk.”
„Az élet értelme túlmutat minden emberi szenvedésen. Aki ezt felismeri, az jár a helyes úton. A gyönyörökkel terhes udvari életben én, úgy látszik, rossz úton próbálkozom.”
Ez a szellemi küzdelem folytatódott egészen a herceg huszonkilencedik életévéig, amikor egyetlen fia, Rahula megszületett. Ekkorra már végleg megcsömörlött az udvar hívságaitól, és elhatározta, hogy eddigi életét a hontalan koldus vándorló életére cseréli fel. Valóban, egy éjszaka kedvenc lova, a hófehér Kanthaka hátán, kocsihajtója, Chandaka társaságában elhagyta a palotát.
Gyötrelmei azonban nem értek véget, ördögi hangok próbálták megkísérteni: „Térj vissza a palotába, és keress valamely más megoldást, ekkor az egész világ a tiéd lehet.” De a felismerés, hogy a világi dolgokban soha nem lelhet megnyugvást, képessé tette e hangok elhallgattatására. Fejét leborotválta, és koldulócsészével a kezében indult dél felé.
Először egy Bhagava nevű remetét keresett fel, és tanulmányozta annak aszketikus gyakorlatait, majd Arada Kalamához és Udraka Ramaputrához csatlakozott, hogy megtanulhassa módszerüket, melynek során elmélyülésen, keresztül óhajtották elérni a Nirvánát. Egy ideig követte útmutatásaikat, de hamarosan világossá vált számára, hogy a Megvilágosodást ezekkel a gyakorlatokkal nem érheti el. Végül Magadha földjére vándorolt, és Uruvilva erdejében élt aszketikus életet, a Nairanjana folyó partján, nem messze a Gaya kastélytól.
Hihetetlen erőfeszítéssel elmélkedett. Azzal a gondolattal ösztökélte magát, hogy „soha a múltban nem volt, a jelenben nincs és a jövőben sem lesz olyan aszkéta, aki őszintébben törekedett vagy fog törekedni, mint ahogyan én teszem”.
Célját azonban ennek ellenére nem sikerült elérnie. Az erdőben töltött hat esztendő után feladta önsanyargató életmódját, megfürdött a folyóban és elfogadott egy csésze tejet Sujata, a közeli faluban lakó lány kezéből.
Öt társa, akikkel már hat éve folytatott együtt aszketikus életet, ámultan figyelte, amint tejet fogad el egy leánytól; úgy vélték, visszaesett a világi életbe, és magára hagyták.
Ily módon a herceg egyedül maradt. Ámbár még gyenge volt és minden további gyakorlat veszélyeztette életét, mégis folytatta az elmélyülést. Eltökélten tette fel magában: „Vérem elapadhat, húsom elsorvadhat, csontjaim széjjelhullhatnak, de erről a helyről addig nem távozom, amíg a Megvilágosodáshoz vezető utat meg nem találtam.”
Leírhatatlan, eltökélt küzdelmet folytatott. Elméjében zavaros gondolatok kergették egymást, sötét árnyékok fenyegették, mindenfelől csábítások kísértették. De körültekintően és figyelmesen, lépésről lépésre, darabról darabra megvizsgálta őket, míg végül elhárította valamennyit. A nehéz küzdelemtől teljesen kimerült, izmai hasogattak, csontjai majd széjjelrepedtek.
Mire a hajnalcsillag feltűnt a keleti égen, a küzdelem véget ért, a herceg elméje tiszta volt és ragyogó, akár a beköszöntő nappal. Megtalálta az utat a Megvilágosodáshoz. December nyolcadik napján, életének harmincötödik esztendejében a herceg Buddhává lett.
Ez időtől kezdve többféle néven ismerték. Úgy beszéltek róla, mint Buddha, a Tökéletesen megvilágosodott, Tathagata, Shakyamuni, a Shakya Nemzetségbeli Bölcs, Akit a Világ Tisztel.
Először a Varanasiban lévő Mrigadavába indult, hogy találkozzon öt társával, akikkel együtt töltötte az aszkézis hat esztendejét. Kezdetben kételkedtek tudásában, de szavai hallatán megbizonyosodtak, és első tanítványaivá szegődtek. Ezután régi barátja, Bimbisara király Rajagrihai kastélyába ment, ahol barátját megnyerte tanításának. Innen továbbindulva prédikálva járta az országot, alamizsnából élt, életmódjának követésére szólította fel az embereket.
A tömegek úgy fogadták tanításait, mint a szomjúhozó a vizet, az éhező az ételt. Két hírneves tanítvány, Sariputra és Maudgalyayana kétezer követőjével csatlakozott hozzá.
A Buddha apja, Suddhodana király, bár szívében még sajgott a seb, amelyet fia ütött a palota elhagyásával, rövid tartózkodás után hűséges követője lett; Mahaprajapati, a Buddha nevelőanyja, Yasoadara hercegnő, a Buddha felesége hittek benne és követték, az egész Shakya nemzetség csatlakozott hozzá. Hatalmas sokaság gyülekezett köré, hogy hűséges híve és követője lehessen.
Eltelt negyvenöt esztendő. Hosszú vándorutakon prédikált szerte az országban, és nagyon sok embert nyert meg tanításainak. Nyolcvanéves korában, Vaisaliban, útban Rajagrihából Shravasti felé betegség támadta meg. Ekkor kinyilatkoztatta, hogy három hónap múlva belép a Nirvánába. Továbbutazott Pávába, és itt állapota tényleg súlyosra fordult az ételtől, ami Cunda patkolókovács ajánlott fel neki. Nagy fájdalmai és gyengesége ellenére továbbindult, és elérte Kusinagarát övező erdőt.
Két hatalmas szálfa között pihent, és élete utolsó pillanatáig folytatta a tanítást. Úgy tért meg a tökéletes nyugalomba, hogy bevégezte feladatát, mint a legjóságosabb ember, a világ legnagyobb tanítója.
Testét Kusinagarában hamvasztották el, Anandának, legkedvesebb tanítványának vezetése alatt.
Hamvainak egy részét Ajatasatru király és hét szomszédos uralkodó magának követelte, Kusinagara királya ezt visszautasította, és a nézeteltérés már-már háborúval fenyegetett. A válságot végül egy Drona nevű bölcs tanácsával megoldották, és a hamvakat megosztották nyolc hatalmas királyság között. A halotti máglya maradványait, és a hamvakat tartalmazó cserépedényt két másik uralkodónak ajánlották fel. A Buddha emlékére tornyokat építtettek, amelyekben kegyelettel gondozták maradványait.”
(Az idézett szövegben a nevek latin átírásban szerepelnek, a magyar kiejtés szabályainak megfelelő fonetikus átírásként a „ch” helyett cs, az „sh” helyett s, az „s” helyett sz, az „y” helyett j és a „j” helyett dzs írandó. Az illusztrációként használt képek saját felvételeink.)
