A zenetörténet egyik legnagyobb alakja, a német zeneszerző Ludwig van Beethoven (Bonn 1770 dec. 16. - Bécs 1827 márc. 26) külső megjelenésében nem volt valami vonzó, a bőre barnás, a feje nagy, orra tömpe, haja csapzott, fogai előreállóak, termete alacsony és vaskos. Jellemét sem találták tökéletesnek, modorát egyenesen rettenetesnek tartották. Mogorva, ingerlékeny természetét nehezen viselte környezete, gyakorta voltak kirohanásai, dühkitörései, szolgáit lenézte, gyanakvó természete miatt, bizalmatlanul kerülte az embereket, senkiben nem bízott meg. Gyakorlati érzéke nem volt, ügyetlenül nyúlt bármihez, amit aztán leejtett, összetört, vagy felborított, borotválkozás közben össze-vissza kaszabolta magát, táncolni nem tudott megtanulni. Mint agglegény kimondhatatlan rendetlenségben élt.
1809-ben meglátogatta őt Trémont báró, s a nemes úr ekképpen írja le megdöbbenését, amely Beethoven lakhelye láttán eltöltötte.
„Képzeljük el magunknak a létező legsötétebb és legrendetlenebb helyet - beázások foltjaival a mennyezeten; egy öregecske zongorát, melynek tetejét egymással versengve por, nyomtatott és kéziratos kották borítják; a zongora alatt (nem túlzok) egy kiürítetlen éjjeliedény; mellette egy diófa asztalka, az íróállvány gyakori ráhelyezésétől elgyötörten; egy csomó beszáradt tintájú toll, melyekhez képest a vendégfogadók közmondásos tollai tisztán ragyognak; és még több kotta. A többségükben nádülőkés székeken tányérok, az előző esti vacsora maradékaival és ruhadarabok stb.”
De Beethovent nem rossz modoráért, furcsa természetéért, sokféle különcségeiért, gyakorlatlanságáért, rendetlenségéért kedveljük, hanem zseniális zenei tudásáért csodáljuk, amellyel kortalanul örömet szerez a zenekedvelőknek.
Az idézet Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete, könyvéből Európa Könyvkiadó
