A néhány grammnyi, egy-két milliméter vastag, ártalmatlannak tűnő nejlonzacskók elterjedtek az egész világon. Elsőként 1957-ben az Egyesült Államokban vezették be a nejlontasakokat a kenyér, szendvics, gyümölcs és zöldség csomagolására. A műanyag szemeteszsákok viszont csak jó tíz évvel később, az 1960-as évek végén kezdtek elterjedni világszerte az otthonokban és az utcákon. E cikkek nagyüzemi gyártása az 1970-es évek közepére lendült fel igazán, valószínűleg ez, valamint előállításuk alacsony költsége adhatta az ötletet a nagykereskedők, az áruházak tulajdonosai számára, hogy - választási lehetőséget kínálva a papírtasakok mellé - rászoktassák fogyasztóikat a nejlonzacskókra.
Ennek akár örvendezhetnénk is, hiszen a műanyag-csomagolás könnyű, higiénikus, az elhasznált csomagolóanyag kevés helyet foglal el, azonban a látszat csal, mert a praktikus nejlonzacskóknak vannak árnyoldalaik is. Elsősorban az, hogy az óriási tömegben gyártott műanyagtasakok alapanyagai petrolkémiai termékek, melyekből végesek földünk készletei, de az is nagyon nagy gond, hogy használat után az emberek eldobják őket, és - mivel csak nagyon lassan bomlanak le - súlyosan szennyezik velük a környezetet.
De más okból is sok galibát okozhatnak a kidobott nejlonzacskók, például eldugaszolhatják a csatornákat, vízelvezető árkokat, fokozva ezzel az árvizek, belvizek, vagy akár a víz által terjesztett betegségek veszélyét. Lenyelhetik a nejlonzacskók az állatok, amiért gyakran az életükkel fizetnek. És az sem épületes látvány, ha a levegőben repkedő nejlonzacskók a kerítéseket, bokrokon, fákon kötnek ki. Pedig ez utóbbi megelőzéséhez az is elegendő lenne, ha az emberek csomót kötnének a műanyag zacskókra. Nem véletlen, hogy a megadóztatásukért síkraszálló ír környezetvédelmi aktivisták a „nemzeti zászló”, a betiltásuk eléréséért küzdő dél-afrikai zöldek pedig „nemzeti virágok” titulust adták a mindent ellepő műanyag zacskóknak.
Az indiai Ladakban - miután felismerték a nejlonzacskók negatív hatását - a környezetvédők az 1990-es évek elején sikeres kampányt folytattak használata ellen, azóta a május elsejéket a „nejlonzacskó- tilalom” napjaként ünneplik meg. Sokfelé próbálkoztak a biológiai úton lebomló, komposztálható csomagolás bevezetésével, azonban az új technológia költségessége miatt ezzel csak részsikereket értek el.
Számos felhívást tettek közzé, kampányt indítottak, arra kérve a vásárlókat, hogy a bevásárláshoz otthonról hozott szatyrot, vagy kosarat használjanak. Megpróbálkoztak a többször használható, tartósabb zacskók vásárlásának, illetve használatának ösztönzésével is. Mindezek - bár jó ötletek - azonban csak részleges megoldást jelentenek. Mert például, ha bemegyünk egy önkiszolgáló élelmiszer-áruházba, de akár egy kis boltba, miként tegyük a bevásárló kocsiba, vagy a sokak által használt kosárba a mezítelen kenyeret, a kifliket, vagy a zsákos krumplit, mit tegyünk a csomagolatlan retekkel, újhagymával, a különféle érett gyümölcsökkel, és még lehetne folytatni a sort.
Éppen ezért, én középutas vagyok, bár utálom, ha az utcán vagy a természetben lépten-nyomon ilyen zacskókba botlok, az egyszeri használatra szánt nejlonzacskókat otthon is hasznosítom, jó szolgálatot tesznek például, ha valamit a mélyhűtőbe szánok, a főzés előtt keletkező szemetet elkülönítve a többitől műanyagzacskóba teszem. A kenyeret - hogy tovább megőrizze a frissességét - fehér szalvétába csomagolom, majd egy nejlonzacskóba téve helyezem el a hűtőszekrényben. Tehát a sokat szidott nejlonzacskóknak vannak azért jó oldalai is. Ennek ellenére magam is helyeslem a visszaszorításukra tett törekvéseket, különösen a biológiailag lebomló, komposztálható műanyagzacskók elterjedésétől várok jelentős eredményt.
[Forrás: A világ helyzete 2004, Worldwatch Institute – Brian Halweil: A nejlonzacskó]