Egy belgyógyász orvos ismerősünk mesélt egy nagyon kövér pácienséről, aki folyton, arról panaszkodott, hogy csak annyit eszik, mint egy madár, mégis meghízott, kövér lett. Az orvos erre azt mondta neki: „elhiszem, hogy annyit eszik, mint egy madár, de viszont annyit sz*rik, mint egy elefánt. A hasonlat ugyan - feltehetően szándékosan - kicsit hibádzik, szemléletes volta miatt mégis ez a sztori jutott eszembe, amikor elhatároztam, hogy arról írok, milyen a madarak étvágya.
Noha a kis adag ételeket, apró falatokban elfogyasztó emberekre valóban gyakran mondják, hogy „csak annyit eszik, mint egy madár”, én sohasem hittem ebben az általánosításban, ugyanis nassolva, azaz folyamatosan csipegetve is sokat meg lehet enni, a közben benyakalt édes italokról pedig nem is beszélve. Ráadásul az sem igaz, hogy minden madár keveset eszik. Az pedig, hogy az emésztőrendszerükön áthaladó étel tömege kevés-e vagy sok, viszonyítás kérdése, és persze attól is függ, hogy milyen madárra gondoltunk.
A szükséges táplálék mennyisége ugyanis - akárcsak az emlősöknél - a madarak esetében is elsősorban az eledel kalorikus értékétől (energiatartalmától), a madár méretétől (minél kisebb, annál több eledelre van szüksége a testtömegéhez viszonyítva), a madár aktivitásának mértékétől (repüléssel töltött idő, szárnycsapások száma stb.) és a környezet hőmérsékletétől függ. A cinkék például mindennap a testtömegük 35%-ának megfelelő mennyiségű eledelt fogyasztanak el, miközben a kékszajkók csak a 10%-át, a hollók pedig a testsúlyuknak mindössze 4%-át eszik meg naponta. Természetesen ezek a számok módosulhatnak, jóval nagyobbak lehetnek a hideg, mint a meleg napokon.
De szárnyas „barátaink” között szép számmal akadnak még a fentieknél is jobb étvágyúak. Például a kanadai ludak - mivel fő táplálékuk, a fű kevés kalóriát tartalmaz - naponta fél kilót is kénytelenek elfogyasztani, ami egy 5 kg-os testtömegű lény esetében tetemes mennyiség. A vándormadarak pedig mielőtt útra kelnének - olykor nagy mennyiségű zsírt elraktározva - a kétszeresére is megnövelik a testtömegüket, hogy legyen elegendő energiatartalékuk a hosszú repüléshez. 
A versenyben pálmát azonban egyértelműen a kolibrik viszik el. Ezek a parányi madarak napjában képesek a testsúlyuk 12-szeresét is megenni. A testtömegükkel azonos nektármennyiség mellett még mintegy 2000 apró rovart is elfogyasztanak. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen a másodpercenkénti 80 szárnycsapás, miközben a nektárt kiszívják a virágokból, kellő étvágyat teremt. Ha az életben maradásunkhoz órákon át ugyanilyen gyorsan kellene mozgatni a karjainkat, nekünk, embereknek sem lenne a testtömegünk kétszeresénél kevesebb élelem elég.
Tehát nem véletlen állította Alfred Brehm (1829-1884) német természettudós, hogy nincs olyan állatcsoport, amelyek étvágya hasonlítson a madarakéhoz:„Egyetlen más teremtmény sem él annyit, mint a madár… Neki a leghosszabb nap is alig elegendő hosszú, a legrövidebb éj is alig elegendően rövid.” Ezzel a páratlan, felülmúlhatatlan mozgékonyságukkal, erőkifejtésükkel és energiafelhasználásukkal feltűnően élénk az anyagcseréjük.
Ezt a véleményt osztotta Hermann Ottó barátja, majd halála után az Ornitológiai Központ vezetője, Chernel István (1865-1982) kiváló ornitológus is: „Bátran kimondhatjuk, hogy a madarak aránylag többet esznek, mint bármelyik más teremtmény. Sokszor csaknem mindaddig esznek, míg ébren vannak, a rovarevők annyit, hogy a naponkénti elköltött élelem mennyiségének súlya a saját testsúlyuk 2-3-szorosa, rászolgálnak a «falánk» jelzőre, ha összehasonlítjuk őket az emlősökkel.”
Telenként már én is megtapasztaltam, hogy a kertünkbe látogató madársereg „katonái”, vagyis a vendégségbe érkező vörösbegyek, meggyvágók, széncinkék, verebek, fekete rigók, gerlék bizony igencsak jó étvágyúak. Képesek egész nap csipegetni valami finomságot, eleségük elsősorban olajos magokból: napraforgóból, mogyoróból, dióbélből áll, de van, amelyikük a magok mellett kedveli az almát, sőt némelyikük a faggyú mellett szívesen csipegeti a vajat is. A fánk ágain mindig ott lógnak a cinkegolyók, kora reggel a nagy tálcát felpúposítom eleséggel, de a függő etetőbe is gyakorta mennek falatozni. Noha a rengeteg szotyola 
héjat - mivel csak a galambok nyelik le héjastól a napraforgót - állandóan sepergetnünk kell, mégis szívesen etetjük őket, mert énekükkel, jelenlétükkel meghálálják a táplálékot.
Az általunk kitett madáreleségeken túl, a kert végében álló két óriási ostorfánkon (Celtis occidentalis) rengeteg ehető bogyó (madárbogyó) terem, amit ugyancsak kedvelnek madaraink, Az utóbbi teleken azonban - kinézve az ablakon - két alkalommal is arra lettünk figyelmesek, hogy elsötétült az ég, és kigyulladt a mozgásérzékelő lámpa. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, mert előzőleg egy szál felhő sem volt az égen. Csak miután alaposabban körülnéztünk, derült ki, hogy az ostorfáinkat hatalmas fenyőrigó csapat lepte el. Addig maradtak, míg az összes bogyót meg nem ették. Annyian voltak, hogy csak fél órára volt ehhez szükségük.
A végére hagytam a félénk, óvatos szarkákat, mert télen soha sem láttam, hogy leszállnának a kitett magokból valamit csipegetni, csak a tetőről nézik, mit esznek a náluknál kisebb madarak. Így nem is tudtam meg, mennyit ehetnek. Viszont egy idő óta minden május végén és június elején hallom a kis szarkákat, amint követelik szüleiktől a betevő falatokat. A fészkük, melyet a tél végén rendszeresen reparálnak, a szomszéd telken lévő öreg - a becslésem szerint legalább 70-80 éves - eperfa tetején, jó magasan, a lomboktól elrejtve található, így a szülőknek nem kell félteniük az utódaikat. Az idei kis szarkák már tudnak repülni, de egyelőre nem szállnak a kerten túlra, a szülők még etetik őket. Napjában többször is elrepülnek a közeli erdőbe, ingajáratban jönnek-mennek, felváltva, megállás nélkül hozzák a szarkaszülők csemetéiknek az eleséget.
