A perec igazi története

„Egyik napilap «gyászjelentést» közölt a 45 éves múltra visszatekintő perec kimúlásáról és azt a mesét tálalta fel olvasóközönségének, hogy a perecet a Milleneum alkalmával egy pesti pékmester találta fel és innen került Bécsbe, Párizsba és Németországba. Ezt a mesét csodálkozásomra egy sütőipari szaklap is átvette, holott ennek a szaklapnak a szerkesztője több jártassággal bírhatna a sütőipar történetében.

Nem felel meg a tényeknek, mintha a perec kimúlt volna, mert legfeljebb «téli álmát» alussza egyes sütödékben, másokban pedig még ma is készítik ezt a közkedvelt csemegét, természetesen a mai korlátozó rendelkezéseknek megfelelően.

A perec elnevezés a latin «bracellum» szóból származik, amely karnak felel meg. Az ősrégi pogány időkben t.i. az volt a szokás, hogy ha valaki meghalt, melléje temették az elhunyt kedvenc ékszereit, katonáknál a hadifelszerelést stb. Később felvilágosodottabbak lettek az emberek és az eredeti drágaságok helyett tésztából sütött utánzatokat adtak át az édes anyaföldnek az elhunyt mellé. Így utánozták a nyakláncokat, a gyűrűket és a karkötőket is. A «bracellum» szóból lett a «Brätzel», majd a «Brezel», magyarul perec. Krisztus születése után 743-ban Leptinán tartott konsilium hozott egy határozatot, amely a kereszténységnek szigorúan megtiltotta a régi pogányságra emlékeztető szokásokat.

Mintegy 100 év múlva egy német kolostorban a böjti ünnepek alkalmával meglepték a szerzetesek híveiket egy új süteményfajtával, amely tejből, vajból, mézből és tojásból készült, és amelynek formája két keresztbe tett kart szimbolizált. Ezt az újfajta süteményt a latin bracellum után «Brätzel»-nek nevezték el és ingyen osztották a hívek között. Ezt az ingyenes perecosztogatás később más kolostorokban is meghonosították. Évtizedek után Németországban, amely kis birodalmakból állott, véres forradalom tört ki, a kolostorokat felgyújtották és a szerzetesek, akik életüket meg tudták menteni, más helyeken kerestek menedéket, bekapcsolódtak a polgári életbe, ahol mint kenyérkereseti forrást kezdték űzni a perecsütést. Hamarosan népszerű lett a jóízű ropogós perec, melynek készítése igen szép hasznot hozott a volt szerzeteseknek. A forgalom folyton nőtt, úgyhogy szükségesnek mutatkozott tanoncokat beállítani. Így szaporodott városonként a perecsütők száma, ezek később összeálltak a kenyér- és fehérsütőkkel és sütőcéhekbe tömörültek. Ezek a céhek címerükben szimbólumként megörökítették a perecet, később a kiflit is.

Németországban, ahol már 900 évvel ez előttről is találunk sütőcéheket, ezeknek címereit és pecsétnyomóit múzeumokban gyűjtötték össze, ahol ma is őrzik ezeket a sütőipari emlékeket. A pékházak homlokzatára még a középkorban is festettek pereceket.

A pékek szimbólumát, a perecet a bécsi sütő ipartestület, amely már 700 éves, első címerében alkalmazta a perec képét, a pesti sütőcéh szintén már 1695-ben pereccel és kiflivel készítette pecsétnyomóját.

Ez volna nagyjában a perecnek az igazi története.”

Forrás: Steiner Gyula - Cukrászok és sütők háborús kincsesládája (Tudományos-, Szakkönyvkiadó és Könyvterjesztő Vállalat, 1942. Budapest)