„(…) A piros örömet és sötét végzetet osztó kártya útja a messze múlt rejtett bizonytalanságából ideérkezett a napjainkba és ez az út az emberi játékszenvedély története. A kártya története érdekes, de eredetét homály fedi.
Némely feltevés szerint a kártya Ázsiából származik. Ismét más játékosok szerint Indiában ezer évnél is régebben használták már a kártyát. Indiában egyként játszottak szögletes és kerek kártyalapokkal. Készítettek vitorlavászon anyagból, meg festéssel ékítették. A játékuk neve Ghendgifeh volt és nyolc vagy tíz Visnu megtestesülését jelképező, egyenként 12 kártyából álló sorozatot használtak. Mindegyik lapon 2 kép ábrázolta a sah-t elefánton vagy a vezért paripán, illetve tigrisen, de különböző színű számjegyes kártyája és megkülönböztető jele volt. Ilyen jelek: a fenyőtoboz, fej, tor, hal, teknősbéka, vadkan, zerge, ernyő. Maga a játék hasonlított a L’hombre-hez. A perzsák is ismerték a kártyát. Derékszögű kártyalapjaikon a következő alakok szerepeltek: király sárga, királyné vörös, táncos zöld, oroszlán fekete és katona aranysárga alapon, továbbá telihold, kard, rabszolga, hárfa, nap levél és vánkos. Rabszolga – a hasznos tárgyak között, akár a vánkos… A kínai kártyák is a kártya ősei közül valók: nagyon nagy lapok emberi és állati torz figurákkal. Ezeket az idétlen kártyákat már 1120-ban használták.
Mindezek az ősrégi kártyák aligha az európai kártyalapok elődei. Az európai kártya legrégibb emléke a worchesteri zsinat 1240-iki határozata, amely megtiltotta a kártyajátékot. Szent Lajos francia király 1254-ben büntette a kártyázókat. A franciák szerint az őrült VI. Károly király mulattatására találták ki kártyát. Ez azonban puszta hiedelem és onnan származik, hogy egy csomag aranyozott, különféle színű, címeres, jelvényes kártyát leltek hagyatékában. Gringonneur Jaquemin ajánlotta és aztán elkészítette számára e kártyákat, amelyek ugyan hasonlítanak a maiakhoz, de inkább kis festmények. Párizs könyvtára 17 darabot őriz belőlük.
Valószínű azonban, hogy Itáliában találták fel az ördögbibliájának nevezett oly gyakran sorsdöntő bűvös lapokat. Az európai kártya bölcsője Olaszország a XIII. században. Giovanni Morelli 1393-iki krónikája említi, hogy Itáliában a XIV. században általánosan elterjedt a kártya. A naibi kártyalapok figurái allegorikus, mithológiai és kozmikus hatalmasságokat ábrázoltak. Állítólag ismeretközlési céllal készültek, de később szerencsejátékra használták. Ismeretes a tarokk és a trappola régi olasz kártyajáték. Eldönthetetlen, hogy kettő közül melyik régibb. A tarokk a kártyalapok hátán pontokkal, pettyekkel, vonalakkal tarottozott (cifrázott) díszítéstől kapta a nevét. Francesco Tibbia, pizai herceg találta fel. Eleinte nem volt határozott színe és jegye, sem számjegyes kártyája, hanem csak 1-21 kártyalap. Ezek: szemfényvesztő, Juno, császárné, császár, Jupiter, szerelmesek, kocsi, igazság, remete, szerencsekereke, eső, akasztottak, halál, mértékletesség, ördög, istenháza, csillagok, hold, nap, végítélet napja és a világ és nem mindig számozott bohóc vagy sciiz (scusare-kimélni). Párizsban 1875-ben, egy árverésen a XV. század végéről való művészi rézlemezre metszett, nem teljes tarokk-kártya csomagot 17.000 forinton adtak el.
A trappola éppoly régi, mint a tarokk, származási helye Velence. (Trappolator = Kelepce) 30, később 40 kártyalapból állott, négy színnel. Ezek: spada (kard), coppe (kehely), denari (pénzek) és bastoni (pálcák). E színek négy osztályt jelképeztek. Ezenkívül még három kép: király, lovag, felső, később királyné is, továbbá 6 szín- vagy számjegyes kártya I, II, VII, VIII, IX és XI.
Angliában állítólag I. Eduard király honosította meg a kártyát. Spanyolországban I. Károly 1387-ben betiltotta, a kártya- és kockajátékot. A spanyol kártya jegyei - copas, oros, espados és bastos - az olasz kártyát utánozták, a királyné helyett azonban a sota, vagyis az alsó szerepelt. Kilenc számjegyes kártya volt, összesen 48 lappal. A L’hombre néven ismert spanyol játék az emberi élet allegóriája. A spanyol kártyák sokáig Franciaországban készültek, gyakran francia képekkel és jelvényekkel.
A francia kártyák képei eleinte a pápát, a császárt, a napot, a holdat, az erőt, a mértékletességet, igazságot, halált stb. jelképeztek, mulatságosan naiv kifejezéssel. A franciák a XV. század végén, vagy a XVI. század elején megreformálták a kártyájukat és az olasz képszínek helyett egyszerűbbeket választottak. A kártya így kisebb, kényelmesebben kezelhető alakban készült, egyébként megmaradtak a négy társadalmi osztály jelképe mellett: a pique (zöld), vagyis dárdahegy, a lovag-, illetve katonakasztot, carreau (sárga, tök) a nyíl, a kézműveseket, szolgákat, a coeur (szív, vörös) a papságot, a treff (hármas levél, lóhere) a trifoliumból származtatva, amiből a treff vagy makk lett, a polgári osztályt, illetve a lóherével a földmíveseket is jelképezte. Az ass (egy szem, disznó) több volt, mint a király, mert a pénzt (assis) jelentette - a nem éppen emelkedett közfelfogásra jellemzően. A királyok és alsók mellett bevezették a kártyába a dámákat is. A francia kártya ábrázolásainak elejétől fogva politikai színezete volt – a kártyát a négy király könyvének nevezték. Ezek a királyok a világ legnagyobb hatalmát képviselték történelmi sorrendben: a zsidó, a görög-macedóniai, a római és a frank király birodalmát. A pique = Dávid, a makk = Nagy Sándor, a tök = Caesar és a vörös király = Nagy Károly. A dámák közül a vörös Juditot, a tök Rachelt, (igazában a szép Sorel Ágnest, VII. Károly barátnéját), a makk dáma Arginet (Regine, Anjou Mária királynét) és a zöld Pallast (illetve Jeanne D’Arcot, az orleans-i szüzet) jelentette. Az alsó = valet a francia nemességet jelképezte. A valetek harcos ruhát viseltek. Közülük ketto Ogiev (zöld) és Lancelot (makk) lovag volt Nagy Károly idejében, míg a másik kettő Lahire (vörös) és Hector de Galard (tök) VII. Károly híres kapitánya.
A főképek később változtak. Különösen a nagy forradalom idején bölcsek és írók foglalták el a királyok helyét a kártyán, a kártya azonban - mint az emberi lélek zsarnoka - megmaradt megingathatatlan trónján. Királyok helyett Voltaire-t, Rousseau-t, Moliére-t, Lafontaine-t és más halhatatlanokat festettek a kártyalapokra, a dámákat pedig a vallás, házasság, sajtó és kereskedelem jelképei váltották fel. Az alsókat római hősök és köztársasági vitézek helyettesítettek. Napóleon idejében azonban visszatértek a kártyalapokon a száműzött dámák és királyok.
A német kártyák képei eleinte szenteket ábrázoltak. A régi német kártyák nagyméretűek voltak. A kártyajáték a XIV. században annyira elterjedt Németországban, hogy korlátozták, sőt meg is tiltották. A német kártyák színeinek száma néhány régi játékban 5, sőt 12, végül győzött a 4 színű kártya. Ez honosodott meg aztán Magyarországon is. A rajzolók és gyárosok a négy színhez régen tetszés szerint válogattak csoportokat. A nemesek számára készült kártyákon sólymok, sólyomszárnyak és kócsagok, a női kártyákon szegfű, szarkaláb, tengeri nyúl és papagáj szerepeltek. (…)”
[Forrás: A PESTI HÍRLAP 1932 ÉVI NAGY NAPTÁRA - A kártya meg a kártyás hajdan és ma]