A nekrofília, vagyis halottal való szexuális közösülés, az abnormális és perverz érzékiség egyik leghátborzongatóbb, legfurcsább valamint legvisszataszítóbb gyakorlata. Ezt a parafíliát1 a szakirodalom - attól függően, hogy perverz személy miként nyeri el a kielégülést - számos egyéb elnevezéssel is illeti. E rendellenesség előfordulhat önmagában vagy más abnormális tevékenységekkel - pl. szadizmussal, kannibalizmussal, vámpírizmussal, nekrofágiával és nekropedofíliával - egyetemben.
A szexuális élvezet tárgyát képező holttestek gyakran már nem frissek, sírokból ássák ki őket mumifikálódott, vagy oszlásban lévő állapotban. Egyes nekrofilek csak a csontokat szeretik, de olyanok is vannak, akik a közösülést követően esznek az oszló hullából. Az utóbbiak nem tévesztendők össze a kannibálokkal, akik jellemzően a friss húst preferálják, vagy az elhunyt szeretteiket fogyasztják el spirituális célokból. A hullaevőknek, vagyis a nekrofágoknak meglehetősen széles a spektruma: vannak, akik kizárólag csak a nemi szerveket és a melleket nyalogatják, mások a test bizonyos részeit, illetőleg a testnedveket tüntetik ki figyelmükkel, míg akadnak olyanok is, akik az egész testet elfogyasztják. A nekrofilía elsősorban a férfiakra jellemző. Olykor nem könnyű az elkövetők leleplezése, mert a mindennapi életben a nekrofilek teljesen normális szexuális kapcsolatot tarthatnak fenn embertársaikkal.
A nekrofíliához közel áll a nekroszadizmus, ami a holtestek szándékos bántalmazását, meggyalázását, megcsonkítását jelenti. A nekrománia egyfajta nekrofil megszállottság, aki e kóros állapotban szenved, a kielégíthetetlen vágya érdekében képes tartósítani (például bebalzsamozni) a holttestet, csak hogy hosszú időn keresztül, ismételten szexuálisan közösülhessen vele.
A nekrofília a sírásók és a temetkezési alkalmazottak között a leggyakoribb, amit a társtalanságuk és a hullákhoz való könnyű hozzáférésük magyaráz. De az is előfordul, hogy - megkönnyítendő a dolgát - egy nekrofil választja ezt a szakmát. A leírt esettanulmányok szerint többeknek már korábban is - még mielőtt sírásásra adták volna a fejüket - megvolt ez a hajlamuk.
A régi időkben gyakran a tengerészeket is megvádolták ezzel a perverzitással. Erre az adott alapot, hogy az idegen földön elhunyt személyek holttesteit a tengeren keresztül szállították haza a végső tiszteletadás színhelyére. A hosszú utazás, a magányosság és a tanúk hiánya pedig szinte tálcán kínálta a matrózoknak a lehetőséget a hullagyalázásra.
A nekrofíliát nagy hatású munkájában Richard von Krafft-Ebing a szadizmus visszataszító megnyilvánulásának nevezte. Abraham A. Brill2, aki 1941-ben elsőként adott részletes leírást e nemi eltévelyedésről, a nekrofileket csökkent értelmi képességű, kapcsolatteremtésre képtelen emberekként jellemezte. E tevékenységet bizonyos esetekben az az egyszerű tény magyarázza, hogy a halottak nem állnak ellen, nem tiltakoznak a közeledés ellen, vagy nem beszélnek vissza. A nekrofília gyakran társul vámpírizmussal és nekrofágiával. Az utóbbi - a halottak testének elfogyasztása - az evolúciós múlt maradványa lehet, amikor a dögevés a túlélés eszköze volt.
Bizonyos értelemben a nekrofil a vámpír ellentétének tekinthető. Ugyanis, míg a vámpír egy halott, aki a sírból feljőve az élőket háborgatja, a nekrofil a holtakat bántalmazó, meggyalázó élő személy. A nekrofília története a messzi a múltba nyúlik vissza, egyesek szerint egyidős az emberi civilizációval. A mitológia bővelkedik az olyan példákban, melyekben a királynők vagy az istennők halott férjük által estek teherbe. A legenda szerint például Íziszt, az egyiptomi istennőt a - hitvese, Ozirisz által megölt és feldarabolt - fia, Hórusz „ejtette” teherbe, midőn az istennő - gyermeke „testrészét” dildoként3 használva - varázsigéket recitált.
A nekrofília jelen van a görög mitológiában is. Az egyik esetről a Nicaeaból származó Partheniosz görög grammatikus, költő (élt i.e. 1. században), Vergilius oktatója számol be. Történetének szereplője, Diometesz egy - a tenger hullámai által partra sodort - csodálatos szépségű halott hölgybe lett szerelmes. Annyira megtetszett neki, hogy a holttestet hazavitte és több alkalommal is magáévá tette. Azonban a hulla egy idő után bomlásnak indult, és a szexre többé már nem volt alkalmas. Miután eltemette, Diometesz gyönyörű síremléket állíttatott a hölgy tiszteletére, azonban az elszakadást sehogyan sem tudta elviselni, és a kardjával véget vetett az életének. Egy olyan személyért követett el öngyilkosságot, akit elevenen sohasem látott…
Egyes ősi civilizációkban a nekrofília a halottakkal való kommunikációt szolgálta, másutt az elhunyt újraélesztését próbálták meg vele. Bizonyítékok vannak rá, hogy a nekrofília élő gyakorlat volt a perui mocsika4 kultúrában. Az ásatások során előkerült kerámia edényeiket díszítő rajzok némelyike élő emberi lényekkel közösülő csontvázszerű figurákat - feltehetően holtakat - ábrázol.
Az ókori Egyiptomban már jóval korábban ismert volt a nekrofília, Hérodotosz a görög történész (i.e. 484 - 425) több alkalommal is megjegyzi, hogy a halottakkal való szexuális kapcsolat mennyire elborzasztotta az egyiptomiakat. A nemes emberek feleségeit, a szép és respektált hölgyek holttesteit nem adták át azonnal a balzsamozóknak, csak 3-4 nappal a halál bekövetkezte után, ekkor ugyanis a már bomlásnak indult test elriasztotta a nekrofileket a szexuális közösüléstől. A legenda szerint szándékosan - a hullagyalázás megelőzése érdekében - kreálták azt a mítoszt, hogy átok ül a fáraók síremlékén.
Egyes kultúrákban ugyanez lehetett az egyik fő oka a holttestek elégetésének, mély sírgödrökbe történő elföldelésének, illetőleg gránit-, vagy márványtömbbe helyezésének. Egykoron furcsa nekrofil szokás volt elterjedt Indiában. Ha az eljegyzett leány még a házassága előtt távozott az élők sorából, hamvasztása előtt a vőlegényének kötelessége volt elvennie a szüzességét. Ezt a rituálét a falu papjának a jelenlétében kellett lebonyolítani.
Perianderről (625-585 BC), Korinthosz második türannoszáról köztudott volt, hogy nekrofil. Könyörtelenségét Milétosz zsarnokától, Thraszübulosztól tanulta, aki számos tanáccsal látta el, hogy miként szabaduljon meg azoktól, akik a hatalmára törnek. Ám nemcsak a (potenciális) vetélytársaival volt kegyetlen, hanem feleségét, Melissát ugyancsak megölette, sőt - a halála után közösülve vele - a holttestét is meggyalázta. Mivel a fia, Lükophron rájött apja borzalmas tettére, Periander száműzte őt Korinthoszból, alattvalóinak pedig megtiltotta, hogy menedéket nyújtsanak számára.
Időnként a szeretett nő halála hasonló cselekedetre vezetett. Nagy Heródesnek (i.e. 74 - i.e. 4) 10 felesége volt, ő azonban a másodikat, Mariamne-t (i.e. 54 – i.e. 29) szerette a legjobban. Bár hűtlenség miatt kivégeztette, annyira szerelmes volt belé, hogy - a legenda szerint - a testét mézben konzerválta, és 7 éven át rendszeresen közösült vele.
A legenda szerint Nagy Károly (742 – 814), a híres frank király is nekrofíliában „szenvedett.” Számos 9. századi történet említi, hogy a király valamilyen „elmondhatatlan bűnt” követett el, melyet pap vagy imádság nem, csak az Isten oldozhat fel. Az, hogy mi volt ez a bűn, találgatás tárgya. Sokak szerint ez a szexuális perverziónak valamelyik formája, a legvalószínűbb, hogy vérfertőzés, de vannak, akik a hullagyalázásra gyanakodnak.
A nekrofília gyakori téma Marquis de Sade írásaiban. Két jól ismert nekrofil a 19. századi Franciaországban Henri Blor és Victor Ardisson. 1886-ban, 26 éves korában Blot kiásta egy frissen eltemetett táncosnő holttestét, majd közösült vele. A szexuális aktus után mély álomba merült, melyből a temető gondnoka rázta fel. Állítólag a tárgyalásán ezt mondta: „Minden férfi a saját ízlését követi, én a holtakat szeretem.”
Victor Ardisson, aki egy kisváros temetkezési vállalkozója volt, a becslések szerint több mint 100 hullával szexelt. Vallomása szerint szex közben folyamatosan beszélt halott szerelmeihez, és őszinte sokkot és fájdalmat érzett, amikor azok nem válaszoltak.
Egy 18. századi történet Sir John Pryce-ról szól, aki a felesége halálát követően - hogy továbbra is vele legyen - bebalzsamoztatta az asszony testét, és maga mellé vette az ágyába. A holttesttől a második házassága után sem vált meg. Amikor az új arája elhunyt, ő is erre a sorsra jutott. A harmadik asszony azonban már nem akart részt venni ebben a „horrorisztikus játékban”, és a dolgot a nyilvánosság elé tárta.
Míg számos sírrablásnak a holttest anatómiai felboncolása volt a célja, némelyikükre a nekrofil vágyak kielégítése érdekében került sor. Az egyik leghírhedtebb nekrofil François Bertrand (1824-1850), a francia hadsereg őrmestere volt, aki 1847 és 1849 között a párizsi Montparnasse temetőben több holttestet kiásott, majd közösült velük. Az őrmester, akit később a Montparnasse vámpírjának neveztek, már gyermekkorában is különös vonzalmat táplált az élettelen testek iránt. Kedvelt szokása volt, hogy kutya és macska tetemeket trancsírozott szét. Amikor felnőtt, hullákat ásott ki, és szexuálisan közösült velük. Ezután a holttesteket kizsigerelte és megcsonkította. „Áldozatai” között férfiak és nők egyaránt akadtak. Mivel időnként evett is a holttestekből, szörnytetteit nekrofágiával is tetézte.
Ismeretes, hogy a gyilkosságok áldozatainak - a haláltusájuk idején - többször görcsösen összerándul az anális záróizmuk. Ezt a tényt számos nekrofíliára hajlamos személy kihasználta, és análisan közösült haldokló áldozatával a csatamezőn. Az 1877-78-as orosz-török háború, valamint az 1919-26 között folyó marokkói ütközetek áldozatai közül sokakat ily módon becstelenítettek meg. A kínaiak - hasonló céllal - a libákkal tették ugyanezt, akiknek a nyakát az ejakuláció közeledtekor vágták el. (Ez utóbbi perverzió azonban a bestialitás körébe tartozik.)
Végezetül - bár eltérően a nekrofilektől, nem a rendellenes nemi vágyaik vezérlik őket - említést érdemelnek az Észak-Indiában - Benáresz közelében - élő aghori szekta tagjai is, akik - vallási előírásaikat követve - számtalan módon megszentségtelenítik az elhunytak holttesteit. Meditálás vagy jógagyakorlatok végzése közben félig elégett hullákon ülnek, vagy fekszenek, testüket az elégetett emberek hamvaival dörzsölik be (némelyiküknek ez az összes ruházata), emberi koponyákból isznak, koponyákba gyűjtik az alamizsnát, emberi csontokat használnak a rituáléik során, és olykor a holtak húsából is esznek.
[Forrás:
Brenda Love: The Encyclopedia of Unusual Sex Practices, Abacus, 2002.
Anil Aggrawal: Forensic and Medico-legal Aspects of Sexual Crimes and Unusual Sexual Practices, CRC Press, 2009.
Báró Dr. Krafft-Ebing R. Psychopathia Sexuális, különös tekintettel a rendellenes nemi érzésre, Budapest, 1908., Kostyál Jenő kiadása]
1 A parafília a rendellenes szexuális viselkedési formák gyűjtőneve. A meghatározást sokan vitatják, ugyanis a jelenlegi ismereteink szerint nem húzható éles határvonal a szokatlan és a parafíliás szexuális viselkedés közé.
2 Ausztriában született, életének nagy részében az Egyesült Államokban tevékenykedő pszichiáter. Ő fordította le elsőként Freud műveit angol nyelvre.
3 Rendszerint hímvessző alakú, vaginális vagy anális behatolásra szolgáló erotikus játékszer.
4 A mocsikák a mai Peru északnyugati partvidékén élő dél-amerikai indiánok voltak. A 300 és 800 között virágzó mocsika birodalom lakói - isteneik engesztelésére - az emberáldozattól sem riadtak vissza.