Amikor a térkép szerint már igen közel jártunk a Plitvicei tavakhoz, arra gondoltunk, nem ártana szálláshely után néznünk. Grabovácba érve, felderült a képünk, amikor a település feltehetőleges központjában ráleltünk a Tourist Office információs házikójára. Bár az ajánlott szoba a szomszédos Irinovácon volt, nem kellett keresgélnünk, mert a pult mögött álló lány telefonos kérésére autós felvezetést kaptunk. Két perc sem telt el, máris a vendéglátóinknál voltunk. Később az is kiderült, hogy az információt adó ifjú hölgy, az apartman tulajdonosának a lánya. Persze ez sem akkor, sem később nem befolyásolt minket. Bár csak kutyafuttában néztünk körbe, a ház rögtön elnyerte tetszésünket. A szemrevételezést és a kipakolást ripsz-ropsz letudva, folytattuk a terepszemlét, most a kert következett, elsőként a ház bejáratánál lévő szaletlit vettük birtokba, hogy a nyitott, szellős építményben, a hosszú padokon kinyújtózva lazítsunk, pihenjük ki magunkat. Mert bizony Budapestről majdnem egy huzamban tettük meg idáig az utat.
Alig szusszantunk egyet, észrevétlen odapenderült hozzánk egy szemrevaló, csinos fiatal lány, kezében egy šljivovicával telt üveggel, hozzá két stampedlis pohárral, hogy egy Istenhozzáddal köszöntsön minket, kellemes pihenést kívánva. Az én korgó gyomrom azonban nem kívánta a horvátok finom szilvapárlatát, nemet intve tértem ki šljivovicájuk elől. Javasoltam, inkább később kóstolnám meg aromás, erős italukat. Ám erre valahogy nem került sor, vagy nem értette meg angolságom, vagy megfeledkezett rólam.
A kerítés nélküli, füves, fás, bokros, virágos, dimbes-dombos telken olyan érzetem támadt, mintha az osztrák kis falvak, gonddal ápolt, rendbetartott falusi portáit látnám magam előtt. Ebben a tágas kertben azonban nem láttam az osztrák telkek sajátságaihoz tartozó, mértani pontossággal vágott és összerakott fahasábokat. Helyette felfedeztem a nagy térben szétszórva sokféle állatot, vegyesen barna medvét és rókát, fehér kecskét, kacsát és nyulat. Milyen békességben élnek egymás mellett ezek az állatok, miként kerültek ide, csak csodálkoztam, de választ nem találtam. Ezt a békességet azonban nem tisztelte spánielünk, mert a nagy medvét felfedezve gyorsan feléje ügetett, ám közeledve hozzá, csökkentette az iramát, s a veszélyes zónába érve lefékezett a nálánál sokkal nagyobb barna állat előtt, és várakozó, figyelő pózban, éktelen ugatásba kezdett. Mikor látta, hogy az állat mozdulatlan és nem támad, valószínűleg rájött, hogy nem veszélyes. De azért ami biztos, az biztos, testének majd kétszeresére nyújtva, mint harcmezőn az ellenséges sáncot támadó katonák, lapos kúszásban közelítette meg az álmedvét. Miután szagmintát vett róla, azonnal érzékelte, hogy a medvének nincs állatszaga, azaz nem élő, ergo nem kell félnie tőle. Noha kezdetben óvatos volt a rókával is, vele már gyorsabban ment a „barátkozás”, hamar észrevette, hogy - akárcsak a többi - ez az állat is préselt fából van. Felfedezve a „turpisságot” rövid időn belül birtokba vette az egész területet. Felszabadultan futkározott ide-oda, lapát fülei vidáman lebegtek a szélben.
Eredetileg itt-tartózkodásunkat egy-két éjszakára terveztük, a Plitvicei tavakat innen akartuk bevenni, de mivel jól éreztük magunkat, három nap lett belőle. Sőt amikor Dalmáciából tartottunk hazafelé, ismét itt szálltunk meg, s akkor sem elégedtünk meg egy éjszakával. Mivel volt időnk bőven, alaposan megismertük a környéket. Már az első este felfedeztünk a közelben egy remek vendéglőt (a neve Sedra), ahová a barátságos kiszolgálás és fogunkra való ételválaszték többször is visszacsalt bennünket. Bejártuk Rakovicát, felfedeztük Grabovácot, körülnéztünk a bihácsi út mentén fekvő Dreznik Gradban és Stari Gradban, begyűjtöttünk szórólapokat, kiadványokat, melyekből megtudtuk, nemcsak a gyönyörű Plitvicei tavak vannak a környéken, hanem lehet itt lovagolni, kerékpározni, túrázni is. De engem mégis az izgatott a legjobban, hogy a telek bejáratánál lévő út Bosznia-Hercegovinába vezet. Arra gondoltam, még Dalmácia előtt jó lenne elugranom a boszniai Bihácsba. A „ráadásnapnak” hála, tervem megvalósult, ám erről a kalandos utamról - a Plitvicei tavaknál tett látogatásunkhoz hasonlóan - egy későbbi írásomban számolok be.
De az igazi meglepetés visszatértünkkor ért bennünket. Épp hogy kipakoltuk cuccainkat a több száz kilométeres vezetés után, amikor bátortalan kopogást hallottam az ajtónkon. Kinézve, nem akartam hinni a szememnek, egy öreg indiai házaspár állt az ajtó előtt, azután érdeklődtek, merre van a háztulajdonos. Bár tanultam a nyelvüket és négyszer voltam Indiában, annyira meghökkentem a látványuktól, hogy egyetlenegy hindi szó nem jutott az eszembe. De még a jól ismert köszöntésre sem lendült a kezem, vagyis a náluk szokásos „namaszté” nélkül motyogtam valamit, s bugyután bólintottam feléjük. Hamarosan kiderült, ők csak az előőrs voltak, mert a kocsink mellett leparkoló osztrák rendszámú bérelt mikrobuszból - a fiatalabb generációk képviseletében - még legalább nyolcan kászálódtak ki. Olykor még ma is elgondolkodtat, miként került egy apró horvát faluba a népes indiai család. Valószínűleg - mint általában az itt megszállók - ők is a Plitvicei tavakhoz tarthattak. Mivel láthatóan a szobáik elosztásával voltak elfoglalva, másnap pedig már korán reggel továbbálltak, nem tudtam fotót készíteni róluk.
