Bár igazán jól éreztük magunkat Irinovácon, már hajnalban kivet minket magából az ágy. Megreggelizünk, összepakolunk, s elbúcsúzva vendéglátóinktól azonnal indulunk az Adria felé. Ideje továbbállnunk, hogy felfedezzük Dalmáciát. Az előző napi zivatar miatt még párás a reggel, de az aszfalt már teljesen felszáradt. A Plitvicai tavakat, s a környező erdős vidéket elhagyva lassanként kiszélesedik a völgy, lankás dombok között, apró falvakon megyünk keresztül. Csend és béke honol mindenütt, ezért aztán nehéz elképzelnünk, hogy alig két évtizede - a 90’-es évek első felében - a szerbek és a horvátok között mily súlyos harcok dúltak errefelé. Ugyanis az 1-es számú főút, amelyen délnek tartunk, 1991-1995 között a Krajinai Szerb Köztársaság ütőereként funkcionált.
Jó egy óra eltelik, mire a Krbava karsztmezőn található Udbina nevű községbe érkezünk. Az út itt kétfelé ágazik, de - mivel szeretnénk nézelődni, vagyis nem akarunk az autópályára rámenni - a tekervényesebb és valamivel hosszabb utat választjuk. A község, melynek kis repülőtere is van, csomóponti helyzete miatt egykoron nagy jelentőséggel bírt, 1493-ban itt mértek a törökök súlyos csapást a Derencsényi Imre által vezetett horvát-szlavón seregre. Ezt követően - 1527 és 1699 között - a város az oszmán birodalom része volt. Később a II. világháború, valamint a horvát függetlenségi háború ugyancsak sok emberáldozatot követelt. A település katolikus templomát a törökök és a szerbek ellen vívott csatákban elesett horvát mártírok emlékére építették.
Zadart nem szeretnénk kihagyni, ezért - mintegy félórányi mérsékelt tempójú autózás után - Gračacnál a 27-es számú útra fordulva a nyugatnak vesszük az irányt. Nem kell sokat megtennünk, máris egyre jobban kanyarog az út, és köröttünk sziklás ormok tűnnek fel. Horvátország legnagyobb és legféltettebb hegységén, a Velebiten járunk. Vasárnap lévén, nem nagy a forgalom, így többször is megállhatunk, hogy megörökítsük az erdős részt felváltó, kőrengeteggel tarkított tájat. Örülünk, hogy nem visszafelé kell erre jönnünk, mert az út baloldalán a hiányos védőkorlát mellett olykor igen mély szakadék tátong. A szép időben legördülő kövektől sem kell tartanunk. Úgy látszik, vigyáz ránk Vila Velebita, Velebit jó tündére, a hegység oltalmazója. Vila igen kedvelt a horvátok körében, számos mese és dal született róla, az utóbbiak némelyike - miként számunkra Lehár Ferenc Víg özvegyének Vilja dala - ma is népszerű.
A Prezid-hágón lefelé ereszkedve a vadvízi evezés (raftling) szerelmeseinek kedvenc helye, a Zmranja folyó kanyonja fölött visz tovább az utunk. Néhol elhagyott házak árválkodnak, nehéz lehet itt az élet, nincs megfelelő termőföld, talán a víz is kevés. Egykoron az itt lakó hegyvidéki asszonyok a tengerpartról cipelték fel hátukon zsákban a sót. A keskeny úton lefelé csurogva, végre meglátjuk az áhított Adriát. Az adriai gyorsforgalmi úton (8-as számú főút) balra fordulva, hamarosan Zadar belvárosában találjuk magunkat. Megtankolunk, majd rövid autós „városnézés” után az autópályán folytatjuk utunk. Dalmácia egykori fővárosa valósággal elkápráztat bennünket, olyan érzésünk van, mintha a Riviérán járnánk. A régi Zarában történelmünk számos nagyja megfordult, az Árpád-házi királyaink: Kálmán, III. István, III. Béla, Imre, II. Endre és IV. Béla mellett Róbert Károly és I. Nagy Lajos is járt itt.
Nem sokáig bírjuk ki a sztrádán, miután az első parkolóban elfogyasztottuk szendvicseinket és megittunk egy kávét, szemünk a legközelebbi lehajtót pásztázza. Negyedóra sem telik bele, s az egykor (a török megszállás előtt) történelmi jelentőségű Vrána településen járunk. Itt állt a bencések kolostora, melyet később a templomos lovagrend birtokolt, majd 1345-től - Nagy Lajos királyunknak köszönhetően - a Johannita lovagrend tulajdona lett. Ezt követően számos történelmi esemény színhelye volt a város. Most kevesebb mint 1500-an lakják, a faluszéli elhagyott házak - a beszakadt tetők, a falakat borító puskagolyó nyomok - a háború sebeit mutatják, de a focipálya és a környékén frissen felhúzott téglaépület viszont már az életről, az újjászületésről tudósítanak.
A várostól délkeletre található a Vrána-tó, mely csaknem 31 négyzetkilométeres területével Horvátország legnagyobb tava. Érdekes, hogy a tó - melynek legnagyobb mélysége 4m - mindössze 10 centiméterrel van a tengerszint fölött. A tó és környéke természetvédelmi terület, mint természetes élőhely, számos ritka madárnak ad élőhelyet.
A Kornati Nemzeti Parkkal átellenben fekvő Pakostanet elhagyva, Šibenik felé tartunk, amikor az út szélén lévő táblát meglátva, nem akarok hinni a szememnek, mert az üzemanyagtöltő-állomást hirdető táblán a „PINA” felirat olvasható, így csupa nagy betűkkel. „Te is láttad?”- fordulok férjem felé, mire igenlően bólint. Biztosított arról, hogy nem tévedtem, jól olvastam el a feliratot. Mivel tovább kételkedtem a feltehető rövidítésen, a magyarul elég furán hangzó betűszón, rükvercbe kapcsolva visszatolatok, hogy újra megnézzem az említett táblát. Hátha mégis tévedek, vagy rosszul olvastam el, esetleg vicces honfitársaim illesztettek egy nagy P betűt, a horvát olajtársaság neve (INA) elé. Ám nem erről van szó, az első betű azt jelzi, hogy ezt az INA benzinkutat Pirovac település közműcége, a Pirovčanka Pirovac üzemelteti. Mint, ahogy a tankoló állomásnál található, hasonló feliratú kávézót is. De a tengerparti üdülőhely nemcsak erről - pontosabban nem erről - híres, hanem arról, hogy a Pirovaci öbölben cirkuláló áramlásoknak köszönhetően, a tengervíz hőmérséklete mintegy 3-4 fokkal melegebb, mint az Adria többi részén.
Šibenikben, egy hipermarketben veszünk kis elemózsiát, parkolóból kijövet annyira figyelem az utat, majdnem nekimegyek egy másik autónak. A vezető látja, az idegen rendszámot, nem hülyéz le, nem dudál rám, megértően mosolyog, és kezével int, jelezve, semmi baj. Válaszul hálásan bólintok. Szálláskeresés gyanánt Attila több helyen érdeklődik, egy keskeny lejtős út végén, a tenger partján, megörülnek nekünk, de hiába virít a kertben számtalan amarillisz, s a végében ott a tenger, nem nyeri el tetszésünket. Már csak azért sem, mert a felkínált szobát csak négy óra múlva foglalhatnánk el. Legközelebb Primoštennél, az út menti turista irodánál érdeklődünk, de ők sem tudnak ízlésünknek megfelelő, elfogadható árú apartmant ajánlani. Ezután úgy döntünk, hogy az első nekünk tetsző tengerparti településre bemegyünk, és ott próbálkozunk. A hely neve, ahol szállásra lelünk: Rogoznica.
