Irinováci szállásunk kertjétől alig több mint kétszáz tyúklépésnyire húzódhat a Bosznia-Hercegovina felé vezető út. Ez eléggé izgatta fantáziámat, s hamar megszületett bennem a gondolat, jó volna elugranom Bihácsra, a legközelebbi bosnyák városba. Elképzelésemet férjem természetesnek vette, egyáltalán nem lepődött meg, pedig - mint a korábbi cikkemben írtam - kutyával elég bonyolult belépni néhány nem EU-s országba. Miután a párom rábólintott ötletemre, biztatott, menjek, de hozzáfűzte, elkísér a határig, ahol megvár a spánielünkkel, Mindivel együtt. Ezen kissé meglepődtem, hisz nem túl izgalmas a várakozás egy határátkelőnél.
A határhoz érve már hétágra tűzött a nap. A hegyek karéjával övezett katlanban, sehol egy bokor vagy fa, ahol kísérőim egy kis árnyékban meghúzhatták volna magukat. A határon hamar átengednek, néhány méter a telefonom jelzi, üdvözölnek Bosznia-Hercegovinában. Az első kilométernél elhatározom, amilyen gyorsan csak lehet, fordulok is vissza, mégsem szúrhatok ki várakozó férjemmel és kiskutyámmal.
A kanyargós, szűk úton, alig jön szemből autó, így van időm feleleveníteni azt a keveset, amit erről a kalandos történelmű városról olvastam. Bihácsot először 1260-ban, mint apátságot IV. Béla egyik oklevele említi. Hosszú ideig tartott a török megszállás. A II. világháború felszabadító harcaiban is sokat szenvedett ez a város, itt volt Josip Broz Tito partizánvezér, majd jugoszláv elnök főhadiszállása. Amikor a város 1942-ben átmenetileg felszabadult, itt ülésezett a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács. Rá egy évre a németek visszafoglalták Bihácsot, és vereségükig megtartották. Amikor az ország kilépett Jugoszláviából ismét súlyos harcok helyszíne lett Bihács, az 1992-tól, 1995-ig tartó boszniai háborúban több mint három évig ostromolták a szerbek.
Apró kis falvakon visz az utam, feltűnő a nemrég épített és a most épülő emeletes családi házak látványa. Legtöbbjük túl díszes, ám egyik-másik elnyeri tetszésemet. Nem tudom, mikor értem Bihácsra, mert a bevezető út inkább falura, mint városra emlékeztető, talán csak az út mentén megjelenő egyen kockaházak jelentenek változást, melyek erkélyein - szombat délelőtt lévén - már száradnak a hajnalban kimosott ruhák. A város központjához közeledve megszaporodnak a közlekedési lámpák és a vásárlásra vagy a kirándulásra, családlátogatásra tartó autók.
A forgalom sodrának engedve, arra megyek, amerre a legtöbb kocsi. Egy szépen ápolt parknál veszem csak észre, hogy rossz irányba tartok, megfordulva a Centrum felé irányítom a kocsit, hamarosan elértem Bihács központját. Lassan gurulva bámulom a környezetet, a gyorsfolyású Una folyó kék sávja előtt hatalmas zöldellő liget, az előtérben az Egyetemi Könyvtár. A másik irányban kávéházak sokasága, a színes napernyőkkel védett teraszokon még csak egy-két vendég kortyolja a kávét, feltehetően üzleti ügyeket tárgyalnak. Szatyorral iparkodó gyalogosok mennek bevásárolni, vagy hazafelé, mert már megvették a hétvégére valót.
A városról, a rövid látogatás ellenére pozitív a benyomásom, szerencsémre sikerült odanavigálni magam, ahol egymás közelében látom a templomtornyot, a közeli Fethija moszkot, és - ha jól saccolok - a királyunk emlékét őrző, Kapitány (Vezér) tornyot. A legenda szerint ez a torony adott menedéket a tatárok elől menekülő Béla királynak, aki hálából - 1260. február 26-án - Bihácsot szabad várossá nyilvánította. Február 26-a Bihács városának a napja lett, melyet minden évben megünnepelnek.
A fizető parkolóba nem tudok bemenni, az automatánál, a férjemtől kapott húsz Eurós zsebpénzzel nem fizethetek. Egy bevásárló üzletnél sikerült ingyen helyhez jutnom, szerencsémre, mert velem átellenben felfedezem a helyi rendőrség székhelyét. Egy szendvicsbárban átváltom a pénzem, a bosnyákok hivatalos fizető eszköze a konvertibilis márka, értéke az Euróhoz igazodik. (1 Euro = 1,96 KM.) Bízva a tulajdonos becsületességében, a felváltott pénzt számolatlanul dugom a táskámba.
A market, melybe betérek, dugig mindenféle áruval, de híres joghurtos vajukat, a Kajmakot hiába keresem. Helyette egy 850 grammos joghurtot választok. A kis műanyag vödörben lévő, Kisela Pavlaka nevű tejterméket legalább is annak gondolom. (Csak otthon - helyesebben Irinovácon - derül ki, hogy tejfölt vettem.) De a sörök között kutatva is kudarcot vallok, mert német, holland, horvát nedűk garmadája sorakozik előttem, de idevalósit egyet sem látok. Egy fiatalembertől kérek segítséget, aki rögtön rámutat a két literes flakonokban álló boszna sörökre, melyekből gyorsan kiválasztok egyet, majd néhány piros almát is a kosaramba téve, fizetek és kipenderülök a boltból.
Arról hogy hol kezdődik és meddig tart az óváros vagy az újváros, fogalmam sincs, ilyen kevés idő alatt képtelenség alaposan feltérképezni a városnak akár egy szegmensét is. Csak benyomásokat, képeket, érzeteket, hangulatot tudok rögzíteni. Ahol jártam, a lakóépületek, vendéglátóhelyek európai stílusúak voltak, az oszmán jellegre, a muszlim hitre csak az utam során és az itt a látott minaretek emlékeztetnek.
Arra vonatkozóan, hogy mennyi lakosa van Bihácsnak a városnak csak becslések vannak, 2003-ban a bihácsi körzet lakóinak száma megközelítőleg 60 ezer, ezen belül a városé 40 ezer fő volt. A városnak van egyeteme, hét karral, valamint labdarúgó- és röplabda csapata. A város fiataljai folyékonyan beszélnek angolul, míg az öregebbek inkább a német nyelvben járatosak. Az itt lakók nagyon büszkék rá, hogy megmaradt a város vegyes lakossága, békében él keresztény, ortodox katolikus és muszlim egymás mellett.
Az Internetet böngészve később azt is megtudom, hogy Bihács lakói optimisták, optimizmusukat a város népszerű fiatal polgármestere Hamdija Lipovača, táplálja, akit először 2004-ben, 27 évesen választottak meg tisztségébe. Sokat tett annak érdekében, hogy Bihács kedveltté váljon a turisták számára. A város értékei a gyönyörű táj, erdős hegyek, az Una folyó vadregényes völgye, valamint a legendásan vendégszeretet.
A központból elindulva, leköti figyelmemet egy habzó szökőkút, feltehetően mosóport szórhattak a vízbe, az egyik kávéház szélén pedig felpúpozott fagylalttégelyek vonzzák magukra a szemem. Jó volna egy tölcsérre valót venni, de sürget az idő, ideje már visszamennem. Bihács szélére érve egy kanyarban gyerekek ülnek a padon, a fejkendős kislányok muszlimok, a fejkendő nélküliek valószínűleg keresztények. Letérek kissé az útról, intek nekik, gyertek ide. Rohannak hozzám, az összes cukorkát, ami nálam volt, a markukba öntöm. Széles mosollyal integetnek, amint elindulok. A megmaradt pénzemért egy apró falusi boltban hat tábla csokoládét vásárolok. Később veszem észre, hogy Belgrádban készültek.
A határra érve már messziről meglátom a rám várókat, s hogy ők is észrevegyenek, villogok néhányat. A horvát vámos nő, kérdésére, hogy hoztam-e alkoholt, cigarettát nemmel felelek, kivéve a palack boszna sört, melyet a férjemnek hoztam. Válaszom meglephette, mert visszakérdez: „Sört?” Igen, válaszolom. Erre akkorát nevet, hogy majdnem leesik a székről. Férjem és spánielem - szomjasan, kiszáradva, a perzselő napon pirosra sülve - megkönnyebbülnek, amikor elébük kanyarodok.
