Úgy terveztük, az idén – Horvátországon, Bosznia-Hercegovinán valamint Montenegrón át – Albániába utazunk. A térképet és az útikönyvet már jó előre beszereztük, és nagyjából az útvonalat is kijelöltük. Ám ezúttal nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt előzetesen elképzeltük. Boszniából ugyan láttunk egy keveset, Montegnegró és Albánia helyett az úti célunk Dalmácia lett. Már a készülődés sem volt a megszokott, ugyanis az indulás előtt néhány nappal tudtam meg, hogy lejárt a jogosítványom. Nem néhány nappal korábban, hanem csaknem négy éve, azóta érvénytelen okmánnyal vezettem, itthon és külföldön. A jogsi első oldalán lévő, az igazolvány érvényességének határidejét mutató 2014-es dátum tévesztett meg, kiderült, hogy a vezetői engedély szempontjából a kártya hátlapján lévő apró számok az irányadóak.
De nemcsak a jogosítvány jelentett problémát, hanem spánielünk is, akit mindenhová magunkkal viszünk, mert nem akarjuk senkire sem hagyni. Kölcsönös ez a ragaszkodás. A bedekkerben és a neten fellelt információk alapján egyedül Albániával kapcsolatban voltak aggályaink, ugyanis sehol sem találtunk olyan tájékoztatást vagy hirdetést, mely a háziállatok elhelyezését is megengedte volna. Muszlim ország lévén ezen egyáltalán nem csodálkoztunk, ugyanis az iszlám tisztátalannak tekinti a kutyát. Közben megtudtuk, hogy szervezett utakra nem ajánlják a háziállatok elvitelét, mert a szállodákba, apartmanokba nem lehet kutyákat bevinni, a kocsiban vagy - ha a szálláshelyhez tartozik - az udvaron kell hagyni. Ám még ez sem térített el a tervünktől, arra gondoltunk, hogyha minden kötél szakad, Montenegróban szállunk meg, és csillagtúra-szerűen fedezzük fel Albániát.
Azonban a biztonság kedvéért telefonon a hatósági állatorvost is megkerestük, aki nagyjából arról tudott információt adni, milyen oltások igazolása szükséges, illetőleg, hogy milyen feltételekkel és meddig maradhatunk kutyával ott. Szólt a titer-tesztről is, de ez utóbbit - különösen az elhangzott várakozási időket - nem nagyon értettük meg. Végül az Állatorvosi Kamara honlapján találtuk meg a kimerítő választ. Horvátország nem gond, oda elég a chip és a kutyaútlevél, amivel rendelkezünk. Montenegróba és Albániába sem a belépés lett volna problémás, hanem a visszajövetel, ugyanis mindkét ország rajta van az EU által "fertőzöttnek" tekintett országok listáján, ezért az onnan érkező kutyák csak akkor vihetők be az EU tagországok területére, ha a gazdájuk igazolni tudja, hogy kedvencük kellő védettséggel rendelkezik a veszettség ellen. Ehhez pedig - minimum 30 nappal az oltást követően - ún. titer-tesztet kell végeztetni, melynek elkészítési ideje kb. 7-10 nap, ám ha a kutya 6 hónapnál régebben kapta a veszettség elleni szérumot, a vizsgálat eredményességéhez újabb oltásra lehet szükség.
Mivel a jogosítvány megújítása miatt már így is több mint két hetet csúsztunk az indulással, azt a lehetőséget, hogy további 40 napot várjunk, azonnal elvetettük. Egy darabig még azon spekuláltunk, hogy enélkül is nekivághatunk, ugyanis Horvátország nem tagja az EU-nak, rá nem vonatkoznak ezek a szigorú előírások. Ám mérlegelve, hogy délnyugati szomszédunk általában nem ápol túl jó kapcsolatokat a régi Jugoszlávia volt tagállamaival, és Albániával sem felhőtlen a viszonya, na meg azt, hogy olykor szeret úgy viselkedni, mintha már tagja lenne a Közösségnek*, nem kockáztathattuk meg, hogy albán vagy montenegrói állatorvostól próbáljunk igazolást beszerezni a visszafordítás, vagy az esetleges karantén elkerüléséhez. Ha pedig - valamilyen szerencse folytán - csak hazatérve derülne ki a dolog, az EU előírások miatt, itthon várna Mindire több hetes megfigyelés.
De talán nem is nagyon bántuk ezt az akadályt, mert időközben egy tanár barátunk ízelítőt hozott Albániában készített felvételeiből, melyek bizony nem nagyon nyerték el a tetszésünket, egyáltalán nem találtuk vonzónak az országot. Ráadásul azt olvastuk, meglehetősen veszélyes is, az út mentén rablóbandák garázdálkodnak, az úthálózat nem jó, az utak kátyúsak, néhol járhatatlanok, a koszt sem a mi ízlésünk szerinti, főleg kecskét, vagy birkát esznek. Az útikönyv szerint kizárólag csak a fővárosuk, Tirana biztonságos. Ezért úgy döntöttünk, hogy nemcsak Albániát hagyjuk ki, hanem Montenegrót is. Így aztán maradt a Plitvicei tavak megtekintése és Dalmácia. Az utóbbiakra már régóta fájt a fogunk.
*Utazásunkat követően két évvel, 2013. július 1-jén vált a Közösség tagjává.
