H. Bóna Mártára emlékezünk

Két régi fényképet nézegetek, rajta négy meteorológus, balról jobbra H. Bóna Márta, Németh Lajos, a férjem, Rábai Attila és Demeter Éva. Éva mögött pedig - takarásban - Vissy Gyuri (akit a nagyközönség Vissy Károlyként ismer) tűnik fel. Az előtérben lévő előrejelzők Coca Colás poharakat tartanak, a fényképezőgép felé mosolyognak, s mintha Márta és Lajos koccintanának a műanyag poharakkal. A másik képen már isznak. Fogalmam sincs, hogy mit kortyolnak, talán Colát, vagy bort, esetleg sört, nem tudom. Bár inkább szeszmentes ital lehetett, mert valamennyien autóval érkeztünk a Vörösberényben (mely ma már Balatonalmádi része) megtartott családi találkozóra. A felső képen Márta mosolyog, ez az igazi arca. Függetlenül attól, hogy mikor találkoztunk, mindig kedvesen örültünk egymásnak. Akkor sem volt morcos, ha késő este mentem férjemért, vagy kora hajnalban vittem „krónikázni”, soha nem fukarkodott az igazi őszinte üdvözléssel és érdeklődéssel.

Életigenlő volt, tele vidámsággal és vitalitással, nem spórolt a mosolyával, elismerő, bátorító szavaival, segítőkész emberként mindig lehetett rá számítani. Végtelen türelemmel istápolta, tanította a fiatal, még tapasztalatlan kolleginákat és kollegákat. Szerette a tréfát, benne volt minden kópéságban, de akkor sem sértődött meg, ha őt viccelték meg. Bár nem voltam jelen (a sztorit páromtól hallottam), gyakran eszembe jut az a kedves történet, amikor a férje közreműködése kellett, hogy „beváljon” a prognózisa. Aznap estére Márta a főváros egyes részeire zivatart jelzett előre, de hiába nézte az eget, figyelte az időjárási táviratokat, radar térképeket, az a fránya zivatar csak nem akart megérkezni. Látva felesége rossz kedvét (mit meg nem tesz egy szerető férj), Maxi egy locsolókannával és egy fényképezőgéppel titokban felment az épület tetejére, és - a távoli villámlást imitálva - először néhányat vakuzott, majd - hogy eső is legyen - az előrejelzők szobájának ablaka fölött párszor meglóbálta a vízzel töltött öntözőkannát. A jelenlévők szerint a hatás frenetikus volt, csak egy-két perc után vált Mártának gyanússá, hogy valami nem stimmel, ugyanis a villogást és az esőt nem kísérte mennydörgés. De ekkorra már Maxi is visszaérkezett, és valamennyien jót nevettek a tréfán.

Csak pozitívumokat mondhatok róla, még véletlen sem jut eszembe valami furcsasága, olyan megjegyzése, vagy elmarasztaló kritikája, amivel megbántott volna valakit. Soha nem szállt fejébe a dicsőség, nem szédítette el a népszerűség, a felkapottság, az, hogy gyakorta feltűnhetett a tévékben, rádiókban mondhatta a várható időjárást. Nem torzult személyisége az ismertségtől, ember tudott maradni mindvégig, szerény volt világéletében. Mélységes alázattal művelte szakmáját, tudása legjavát adva tájékoztatott. Az igazáért viszont mindig rendíthetetlenül megharcolt. Történt egyszer (a ’80-as években, amikor még animációs film alá mondták a meteorológusok a szöveget), hogy a TV híradó egyik szerkesztője - azzal az indokkal, hogy az nyelvhelyességi szempontból nem megfelelő - ki akarta javítani Márta egyik mondatát. Ő azonban nem hagyta magát, vitába szállt a szerkesztővel. Miután a tévés szakember érvei elfogytak, végső argumentumként arra hivatkozott, hogy ő magyartanár. „Annál nagyobb szégyen, hogy ilyet javasol!” - replikázott erre Márta. Tény, hogy a meteorológusok közül ő fogalmazott a legkorrektebben, szövege magyar volt, nem magyaros. Kedves hangja pedig egyedülálló. Ha jól tudom, 2010-ben őt választották meg a leghitelesebb meteorológusnak.

Nehéz elfogadni, hogy nem látom, nem hallom többet, és csupán múlt időben beszélhetek róla. Még e szavak írása közben sem hiszem el, hogy nemsokára gyászmisét tartanak érte, és urnáját elhelyezik szülei hamvai mellé. Nem könnyű írnom róla, nehezemre esik ez a pár sor is. Néha alig látom a betűket, mert összefolynak a szemeim előtt. Kedden, a meteorológiai tavasz utolsó napján, Horvátországban a laptop előtt ülő, netet böngésző férjem, hófehér arccal felém fordulva, döbbenten közölte velem a hírt, meghalt a Márta, a Bóna Márta. De hiába mondta, s olvasta el újra és újra a rideg, rövid közleményt, nem hittük el, hogy ez megtörténhetett. Azóta is képtelenek vagyunk felfogni a tényt, hogy elment közülünk. Idő kell hozzá, sok idő, hogy feldolgozzuk. Emlékezetünkben és a szívünkben Márta tovább él.