Víkend Terényben a Lehóczky családnál, jó hangulatú falunappal és sok fotóval

Úgy adódott, hogy az elmúlt két év alatt többször is ellátogattunk Nógrádba. Kellemes napokat töltöttünk a népszerű Hollókőn, zuhogó esőben jártunk Bujákon, ahol Glatz Oszkár festmény-gyűjteményében gyönyörködhettünk. A ma már közigazgatásilag Szécsényhez tartozó Benczúr-falván viszont szomorúan konstatáltuk, mennyire elhanyagolt a barokk kastély, ahol híres festőművészünk, Benczúr Gyula élete utolsó éveit töltötte. Most azonban - amikor ismét a palócok földjén járva, a kanyargó úton Terénybe tartunk - nem visszaemlékezni akarok, hanem az előttem álló új élmények izgatnak. A zöld táj barátságos, körbe tekintve sehol sem fedezünk fel pöffeszkedő nagy hegyeket, szelíd lankás dombok láthatók mindenütt. A tekergős út minden fordulója után más arcát mutatja a palóc vidék. Szívesen legeltetném szemeim csak a tájon, de az úttest kátyúira is figyelnem kell. Az aszfaltút fölött összeboruló fák lombjai árnyékot vetnek, az élő alagút hűs érzetet keltve, védelmet nyújt az augusztusi nagy meleg ellen. A zöld domborulatok alján gyökeret vert apró falvak házai mintha egymásba fogódznának, kertjeikben s portáik előtt színes egynyáriak, főleg őszirózsák és elegáns rézvirágok virítanak.

A magunk mögött hagyott falvak - Penc, Csővár, Acsa, Galgaguta, Nógrádkövesd, Becske - után csak Szandaváralja és Szanda van hátra, és máris megérkezünk Terénybe. A falu főutcáján, közvetlenül az evangélikus templom mellett álló kontyos házra azonnal rátalálunk. Már csak azért is, mert kapuja szélesre kitárva, s a piros cserepes, fehér tornácos házon magyar zászló lobog. Örülünk a viszontlátásnak. Szüleim keresztfia, Gyuszi, felesége Marcsi, kislánya Évi és a nagynéni, Inci boldogan vezetnek körbe minket. A telken lévő - múlt század elején épült - palóc házakat, már modern piros betonú hódfarkú cserepekkel fedték be. Az első kontyos ház a szállásunk. A tiszta szobában barnára festett gerendák, az ágy fejrésze fölött - a szarufa alatt polcszerűen bemélyedő falon - jól mutatnak a múltat idéző bögre, rézmozsár, parazsas vasaló, köcsög és a rézüst. A másik szobában - mely egyben konyha és étkező is - a hófehérre meszelt falakat gyermekrajzok díszítik. Évi osztálytársai készítették őket, valahányszor táborozni jönnek ide, alkotásaikat emlékbe itt hagyják vendéglátóiknak. A bejárattal átellenben egy másik ajtó a teraszra visz. Kilépve, szinte kéznyújtásnyira tőlünk a templom, a tornya oly magas, mintha egyenesen az égbe törne. Balra egy öreg diófa, árnyas lombjával védi a ház hátsó fertályát, ahol most épül a kemence.

Gondosan lenyírt a gyep, az enyhén lankás feljárót fák, bokrok, dísznövények övezik. A virágoktól pompázó kert, a sok zöld, a két palóc ház s a hozzá tartozó a gazdasági épület láttán szinte kibuggyan belőlem a hasonlat. „Olyan ez, mint egy hacienda.” Pedig életemben nem láttam se mexikói, se dél-amerikai spanyol birtokot, csak elképzeltem, hogy ilyen lehet. Még most sem tudom, miért pont ez a szó szaladt ki a számon, ennek ellenére úgy érzem, hasonlatom telitalálat.

Megékezésünk után falunézés a program, a lapos település egyik - a Szanda patak baloldalán húzódó - felét viszonylag gyorsan körbesétáljuk. A látottak alapján vegyes kép alakul ki bennem, a városias kinézetű épületek mellett szép számmal vannak gondosan ápolt, felújított parasztházak és elhanyagolt porták, de látni magára hagyott romba dőlt vályogépületeket is. Viszont bárkivel is találkozunk, mindenki köszönt bennünket. Jó lenne ezt a szokást megőrizni, sőt nem ártana máshol is meghonosítani. A kecskesajtosnál néhány guriga sajtot rendelünk, az expolgármester, Mucsina Gyula kutyái hangos ugatásukkal felverik a falu nyugalmát, de hasonlóan üvöltenek a láncra vert és kertbe zárt kutyák is. Valószínűleg sétáló spánielünk, Mindi szabadságát irigylik. Bár még tombol a kánikula, az ősz közeledtét jelzi, hogy a villanydróton már gyülekeznek a hosszú útra készülő fecskék. Az egyik háznál kíváncsi kacsák kukucskálnak a kerítésnél, kutyánkat figyelik, akinek érdeklődését viszont ők keltik fel. A nevezetességek közül elsőként a középkorban épült, azóta többször átalakított római katolikus templomba kukkantunk be. A közeli Csipke Múzeumot vasárnapra hagyjuk, hasonlóan a gyerekkorában itt nyaraló Szent-Györgyi Albert emlékparkjának és a szabadtéri szobor múzeumnak a megtekintését is, amelyek a Szanda patak túlpartján találhatók. És - bár visszafelé útba esik - a késői időpont, no meg a szombati falunap ide kapcsolódó eseményei miatt, a faluház meglátogatása ugyancsak későbbre marad.

Megnézzük viszont a Johannita Segítő Szolgálat 2009 tavaszára elkészült ifjúsági táborát, melynek két - szállodai bútorokkal felszerelt - lakóépülete mintegy 40-50 fiatalnak biztosít kényelmes szállást, a közösségi programokhoz pedig - rossz idő esetén - egy nagy közösségi épület nyújt lehetőséget. Ez utóbbit - falunap vagy egyéb rendezvény céljára - a terényiek is igénybe vehetik. Most azonban kihalt minden, rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt. Visszatérve a főútra, nagyjából a két templom között félúton található az élelmiszerbolt, eresze alatt közel két tucat fecskefészekkel. Vele szemben pedig a község kocsmája, az Asszonybosszantó. Az italbolt mögött épült fel 2009 májusára Magyarország első három sávos bocsa pályája. A bocsa a franciák által kedvelt petanque-hoz hasonló, szabadtéri, gurítós golyós játék. Ottlétünkkor sajnos nem láttunk bocsázókat, de megtudtuk, hogy akinek Terényben járva kedve támadna kipróbálni ezt a játékot, a szabályokról és a pályabérlésről a kocsmában kérhet eligazítást.

Noha a Keleti-Cserhát e vidéke viszonylag lapos, Szandavár felé és Balassagyarmat irányában már látszanak kisebb-nagyobb emelkedők és lejtők, amiben a futást kedvelő párom örömét leli. Két nap alatt futtában a falu minden zegzugát - némelyiket többször is - sikerült felfedeznie, sőt egyik alkalommal - letérve a jelölt útról - a termőföldeket is. Egyik alkalommal „tájfutását” a kukoricásokon és a tökföldeken átvágva, kisebb bokarándulással a községhatáron túl, a Cserháthaláp felé vezető műúton fejezi be. Szerencséje, hogy nem látta meg a csősz, vagy valamelyik gazda!

A jóízűen elfogyasztott, finom vacsora után az este hosszúra nyúlik, kellemes a langyos szél, s a csillagos ég alatt csak nagy sokára tudjuk abbahagyni a beszélgetést. Lefekvés előtt a ház tornácán még egy jó nagyot slukkolok a tiszta levegőből, ettől aztán még jobban kiébredek, Ráadásul a feldobottságtól sem jött álom a szememre, a frissen húzott ágyban csak a sötétet bámulom. Ilyen békés csendben régóta nem volt részem, még alvó férjem szuszogását sem hallom. Míg belerévedek a fekete sötétségbe, agyamban újra és újra lepörgetem a nap eseményeit, rögzítem, hogy ne felejtsek el semmit. Hogy mikor aludtam el, nem tudom, de kora hajnalban, szokás szerint kipattanok az ágyból.

A mai nap nagy esemény vár minket, a terényi falunap, ahová mindenkit szeretettel meghívtak. Már a délelőtti program is nagyon vonzó: mese, vásár, tánccal, játékkal, szép muzsikaszóval. A terényi termékek vásárán, a faluháznál helyi lakosok, kézművesek, őstermelők mutatják be és kínálják portékáikat. Tíztől délig lovas kocsikáztatás, a bakon Mihalik Pál mutatja be Szép Terényt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

A déli harangszó előtt még bekukkantunk az evangélikus templommal átellenben lévő tájházba, ahová a meghívó szól. Az udvaron rakosgatják a falunapi látványossághoz szánt eladnivalókat, a zenészek már kipakoltak, az ütemet szolgáltató zenetanárnő, rákérdez kutyánk nevére és azonnal rögtönöz egy dalt számára. A kedves dallamot és szöveget egy csellós és egy xilofont vagy ősrégi facimbalmot utánzó, fabékákat ütögető cowboykalapos zenészfiú kíséri. Az én kiskutyámat azonban nem érdekli a neki szóló ének, sokkal inkább azt lesi, mikor bújnak elő a - már előző nap felfedezett - fahasábok közt rejtőző kiscicák.

Harangszó szólít az ebédre, az ízletes falatok után ismét belefeneklünk egy nagy beszélgetésbe, anekdoták, sztorik tömkelege tódul a szánkra: „emlékszel rá, mit szólsz ehhez, tudtál róla?” A tele hastól kissé elálmosodtam, nem ártana egy kis lustálkodás, esetleg alvás, de pihenésről szó sem lehet, délután ismét az ünneplés, a színes kavalkád következik. A terényi hagyományőrzők műsorának kezdetére érünk át, amint egy padra ülünk, máris rázendít a Kalácska Népdalkör, a Terényi Citerások kíséretével egymást követik a szlovák és magyar népdalok. A jókedv ragadós, annyira, hogy a végén még én is dalra fakadok, két általam ismert népdalt a jelenlévőkkel együtt énekelem. Az éneklő-táncoló asszonyok tarka öltözete elkápráztat, sokszínű, térdig érő, redőzött szoknyáikban remekül riszálják feneküket, vagy, ahogy ők mondják, höndörgetik. A sok szoknya alatt van a pendely, amit kívánságomra megmutat nekem az egyik asszony. Ezek a szoknyák oly dundik, mintha tömzsi, rövid harangok lennének. Felül a pruszlik, alatta fehérlik a puffos blúz, a szoknyákra jön a cifra kötény, a nyakat díszíti a hét soros fényes gyöngy. Lábszárukat világítóan fehér harisnya fedi, lábukon fekete spanglis cipő. Aranypántlikák, szalagok, gonddal kivarrt, munkás hímzések. A főkötőkről - melyből kétféle látható - kiderül, hogy viselője melyik vallási közösséghez, a katolikushoz vagy evangélikushoz. tartozik. Talán ez a nemzetiséget is elárulja, bár ezt nem tudom.

Egyre több gyerek jelenik meg kifestett arccal, egyiküktől érdeklődőm: Te most macska vagy? Kissé méltatlankodva, kihúzott derékkal vágja rá: Nem, én tigris vagyok. A Szlovák Klub tócsnijai kihagyhatatlanok, megkóstolás után még két darab csúszik le a torkomon. A színes sokaság vadpörköltért áll sorba. El akarunk odalógni, de az úttest közepén utolér minket a polgármester asszony, mikor megtudja, hogy vegetáriánusok vagyunk, azonnal két doboz jéghideg sört hozat, aminek elsősorban férjem örül, hisz az enyémet átengedem neki.  Miközben társalgunk, már hangol a  Large Room banda, a programban a modern zenét kedvelő evangélikus lelkész, Füke Szabolcs zenekara. Este még lesz szabadtéri bál, a zenét itt a Nosztalgia duó, Szlobodnyik Pál és a falugondnok, Brozsó András szolgáltatja.

Mielőtt idejöttünk volna, információk után kutattam Terényről, ám a lexikonokban mindössze néhány adatot találtam. Szomorú, hogy több térképről is hiányozik ez a kedves kis palóc falu, olyan mintha nem is lenne. Pedig van itt élet, pezsgő élet. Sajnos fogyóban van a népesség, a statisztika szerint, amíg 1941-ben még 1577-en éltek itt, 1960-ban már 910-en, manapság a falu létszáma 450-re fogyatkozott. A nemzetiségi megoszlás alapján 1910-ben a falu 843 lakosából 820 volt magyar, 18 szlovák, ami pedig a vallásukat illeti, 428-an voltak római katolikusok, 409 evangélikusok, 6-an pedig izraeliták. 2001-ben a település lakosságának 77%-a volt magyar, 21%-a szlovák, cigánynak és német nemzetiségűnek egyaránt 1%-a vallotta magát. Benyomásaim alapján ugyan sejtettem a választ, a táncosok közül egyik csinos menyecskét a szereplés után mégis megkérdeztem, van-e ellentét a magyarok és a szlovákok közt? „Nincs semmi problémánk egymással” – mondta. „A problémát csak a politikusok gerjesztik.”

Nem sokkal lettem okosabb a wikipédiától sem, mindössze annyit ír, hogy a Balassagyarmattól 20 km-re, a Szanda patak völgyében található Árpádkori település nevéről először 1274-ben tesz említést egy oklevél Teryan néven. A weben barangolva már több forrásra is leltem, az érdeklődőknek elsősorban a község megújult honlapját ajánlom.

Vasárnapi nézelődésünket a Hunnia Csipke Múzeum megtekintésével kezdjük, erről azonban egy másik, későbbi írásomban számolok be. Aztán a Szőlősoron található füstlikas parasztházak felé vesszük az irányt. A falu 83 eredeti parasztházából - őrizve a régi népi építészet jellegzetességeit - 13 itt található. Szőlőt már csak néhány helyen látunk, ezért - az itt-ott még fellelhető pincék ellenére is - hihetetlennek tűnik, hogy valamikor remek bor termett errefelé. Pedig biztos így van, mert Nógrád vármegye egykori tudós főjegyzője, Radványi Ferenc az 1710-es évek elején készített „Adalékok Nógrád megye történetéhez” című munkájában a szőlőtermesztéssel foglalkozó települések között Terényt is megemlíti. Mocsáry Antal (1757-1832), a Szécsényi járás főszolgabírója szerint pedig az ekkor telepített szőlőkből származó borok,„ízekre” és „betsekre” nézve igen sokfélék voltak, és a már korábban kiválónak minősített borokat is felülmúlták.

A főút mellett egyedülálló, fából faragott, hajó formájú ökumenikus harangtorony áll, amit 1999 nyarán szenteltek fel. Különlegessége, hogy amikor a harang  megszólal, az egész építmény mozgásba jön. A világon egyedülálló Orsós Magnó Múzeum gyűjteménye átalakítás miatt zárva, az Istálló Galéria ugyancsak, itt azonban legalább az üvegajtón bekukkanhatunk. A szoborparkot és Szent-Györgyi Albert mellszobrát viszont közelről is szemügyre vehetjük. A világhírű tudós a Nógrád megyei Terény községhez tartozó Kiskérpusztán, szülei birtokán töltötte gyermekkora egy részét. Felfedezéseiért 1937-ben élettani-orvosi Nobel-díjat kapott. Mivel már delet harangoztak, és vár az ebéd, a pusztakiskéri volt Szent-Györgyi birtok (ma emlékpark) és a közeli horgásztó megtekintésére nem marad időnk. Az utóbbit nem különösebben bánom, mert - mint megtudom - a tavat leeresztették, víz már csak nyomokban található benne.

Nemcsak a napsütötte kellemes meleg, és az igazi vendéglátás miatt éreztük magunkat, éreztem magam remekül, sokféle élmény adódik össze bennem, melyekből most még nem tudok nagy csokrot kötni. Remélem, visszatérünk még, és aki még nem járt errefelé, javasolom, látogasson el ide. Terény irigylésre méltó település, az itt élőknek van szíve. Noha a gyerekek kifestetik az arcukat, mert most az dívik, de már bennük is pislákol a hagyományok tisztelete, s mind több fiatal vallja magáénak az idősebbek által őrzött hagyományokat. Jó ezt látni, mert a felnövekvő nemzedékek feladata, hogy megőrizzék, védjék és ápolják a generációkon átívelő régmúlt szokásait. És ha eddig nem fáradtak el, nézzék meg többi képemet is.