Örömmel vettük a kedves invitálást, hisz régen (a ’80-as évek elején) és csak átutazóban jártunk ebben a csodás természeti környezetben fekvő, az elmúlt évtizedekben gyors fejlődést mutató, ma már mintatelepülésnek számító, pezsgő kulturális és közösségi életéről ismert községben. A tiszta levegőjű Telki természettel harmóniában élő lakói nemcsak „otthon vannak” itt, de jól és komfortosan is érezhetik magukat pátriájukban, községük ugyanis - a jövedelmi- és fogyasztási indexe alapján - évről-évre az ország településeinek élmezőnyében foglal helyet, s adottságai hazánk bármely helységével vetekszenek. A fejlődést jól mutatja, hogy míg Telki lakossága 1941-es adat szerint 306 fő volt, 1960-ban pedig 300-an lakták, addig 2007-ben már 3113 lelket számolt a település.
A kánikulai júniusi reggelen időben indulunk útnak, gondoljuk, bő egy óra elegendő kell, legyen a közel húsz kilométeres út megtételéhez. De a Duna magas vízállása miatt lezárt két rakpart alaposan beleszól megszokott pontosságunkba, már a Petőfi hídon is csak araszolunk, a budai körgyűrűn pedig teljesen megfeneklünk, csak a Budakeszi útra érve, tudunk valamicskét késésünkből lefaragni. Telki főútjára érve, csak a házak, kertek sziluettjét látjuk, a megadott irányt figyelve, kanyarodtunk jobbra-balra, az út ívét követve, haladunk felfelé a dombra. Szemünk a templom tornyára tapad, mert a ház, ahová igyekszünk, a templom szomszédságában van. A megadott cím megtalálása nem okoz gondot, hogy jó helyen járunk. a kerítés falán felfedezett fémszobor-kompozíció - a fogasra akasztott kabát és kalap - jelzi, szimbolizálva egyúttal, hogy a háziak: Bujáki László és felesége Katalin, itthon vannak. A kitárt kapun egyszerűen bekanyarodunk.
A kölcsönös üdvözlés után előkerül a magunkkal hozott két lakat, meglepve vendéglátóinkat, hogy tudomásunk van az ide látogatók kedves szokásról, miszerint a szoborhoz, a többi mellé elhelyezik a maguk hozta lakatjukat. Házigazdáink hideg fekete ribizli itallal, tálnyi apró pogácsával s lekváros papuccsal megrakott asztallal várnak bennünket. Az asztalon színes kancsóban frissen vágott kék szarkaláb vonzza magára a szemem. A bemutatkozást követően, mint rég nem látott jó ismerősök, azonnal belelendülünk a beszélgetésbe, s közben nem sok idom marad végigpásztázni, szemrevételezni a gyönyörű környezetet, a csodaszép házat. A sötétkék napernyők árnyékában, beszélgetés közben mégis sikerül szemet vetnem az oszlopos tornácra, a ház oromzatára, az épületet elkerülő felfelé vezető útra, melynek láttán egy díszes hintót képzelek magam elé, amint négy lóval kapaszkodik felfelé a vadszőlővel, trombitavirággal befuttatott kockaköves úton.
A stabil oszlopokon nyugvó hófehérre meszelt tornác falain, terméskővel keretezett ablakok, egyikük mellett egy kocsikereket fedezek fel, fölöttük a gerendákról lánccal rögzített igavonó szerszámok lógnak alá, talán valaha járomként funkcionálhattak. Az ablakmélyedésekben veszőből fonott virágtartókban muskátlik piroslanak. A ház tetején is ez az uralkodó szín, a piros cserepek oldják a sötétbarna színű gerendák, s faburkolat komolyságát, tompítják a fehér szín szűzies uralkodását. A felső szinten háromszögletű ablakok, valamennyi mögött függönyök fehérlenek. A zöld, buja bokrok takarásában csipke abrosszal leterített asztalon, ugyancsak kék zománcos kancsóban, kék szarkalábak. A kárpitozott székek szomszédságában, terebélyesre szélesedett leander, még bimbós, a virágai nem nyíltak ki.
Szemben a házzal a kiöblösödő bejárati utat - a rábízott ház biztonságára vigyázva - vastag falú terméskő kerítés zárja le. A kerítést már birtokba vették a növények, minden résből valamilyen zöld bújik elő, talán a győztes falfoglaló mégis a vadszőlő. A várfalnak is beillő kerítés előtt deszkalapok várják, hogy ráüljenek az elfáradt vendégek. Az eddig látottak annyira felpiszkálják kíváncsiságom, hogy szívesen veszem a házigazda Bujáki László ötletét, nézzünk körbe a házban is.
A barnára festett faszerkezet alatt áthaladva a hűsre érve, egy lábbal hajtható Singer varrógép fedőlapja ötlik azonnal a szemembe, melyen a jópofa hajtási engedély, a varrásra vonatkozik. A szemközti falon palacsintasütők, vesszőkosarak, zsíros bödön, szita, rosta felaggatva. A búbos kemence karimáján zománcos teáskanna, gyufapiramis, kis lábas, egy teli üveg horvát rakija pálinka sorakozik katonás rendben. A kemence búbja alatt háztartási eszközök, örömmel fedezem fel az általam ismert kiöntőket, fehér pöttyös, piros bögréket. A Magdus feliratú elsötétítő függönyös ablakon át jól látszódnak a napernyők és autónk orra.
A borospincébe lebotorkálva megcsapja orrunkat a hűvös dohszag. Ugyanezt a szagot éreztem nagyapám pincéjében. A dobozos sörök, és teli boros butellákon kívül, az egyik pincezugban a pókhálóval beszőtt halomba rakott üres borosüvegek mellett régi szódásüveg árválkodik. Itt is megpihenhet az ember a borozgatáshoz kialakított ülőalkalmatosságot gondos kezek párnával takarták le.
A konyhai polcokon hímzett stelázsi csíkok, rajtuk tejeskanna, üvegek, köztük egy bambis, de található itt tejes, boros, cukorkás üveg is. A falon a polchoz illő és a rajta lévő tárgyakkal harmonizáló képek. Lekváros üvegek társaságában, egy basset hound kutyát ábrázoló bögre, nemrég kimúlt, szeretett Columbo kutyájukra emlékeztet. Felaggatott merő- és szűrőkanalak, reszelők, húsvillák, darálok, mozsarak, krumplinyomók, dugóhúzó, köcsögök, lábasok, habverő, fatartóban fakanalak, hogy állandóan kéznél legyenek. Apró kis piros zománcú babaedények, egyiknek fedőjét felbillentve látom, belsejében pörkölt mogyorót rejt. Felfedezek leveses tálakat, dugóhúzót és megannyi hasznos és mára már haszontalanná vált dolgot is. A falon mutatós óra, mindkét oldala a pontos időt mutatja. Az alatta lévő fafiókos fűszertartót, száraz virágfüzér keretezi. Egy kannában csokor török szegfű díszlik.
Egyik helyiségből a másikba kalauzol vendéglátónk. Márványlappal fedett asztalon Mozart-golyó doboz szomszédságában neszkávés rudak, mintha csak az elfogyasztásukra várnának. A gerendákon függönyök átvetve, akár nyakláncnak is elmenne a termések, magok száraz levelekkel váltogatott fűzére, amelyen hirtelen felfedezek egy mandulát is. A párkányokon színes üvegek. Az ablakokon horgolt vitrázsok, vagy szép mintákkal kivarrott párnákból, paplanhuzatokból átalakított függönyök, melyeket a gomblyukakon keresztül húztak a függönytartókra. Nem győzök álmélkodni a sok remek ötlet láttán.
A múzeumnak is beillő otthonban mindenféle régi emléket felidéző érdekesség megtalálható. A számtalan kuriózum felsorolására nem vállalkozom, beszéljen inkább a róluk készült fotóanimáció (a diavetítéshez kattints ide). Most is a szemem előtt látom a fonott babakocsiban fekvő gondosan betakart babát, az ablakmélyedésbe tett tűzőt, a valódi tintaitatóst, a tekerős pénztárgépet vagy kalkulátort. A babarésznél kerékpározó boszorkány, valódi gyerek hócipő, ahogy régen hívták, kalocsni, a közelében büszke, felvágós babapár, mindkettő elegáns öltözetben. És kedvenceim közé tartozó mázas csetresekről nem is beszélve, melyek mindig lázba hoznak, hisz otthonunkban is bőven van belőlük. Édesanyám nyomdokán haladva, magam is nagy gyűjtőnek számítok.
Csigalépcsőkön kapaszkodunk egyre feljebb. A szobákhoz tartozó fürdők tükrei aranyozott blondelkeretben. Az egyik hálószobában mosdóállványon fajansz vizeskancsó és lavór, a hálószoba garnitúra olyan, mint amilyen keresztszüleimé volt. Egy másik hálóban megcsodáljuk a házigazda által kialakított szaunát, amely mintha a nagykönyvben lenne megírva. A háló ablakából az ősrégi település Zsámbék, híres román-gótikus stílusban épített, háromhajós, két tornyos bazilikának romjáig ellátni.
A szobákat összekötő helyiségben is lehet pihenni, olvasni vagy beszélgetni, sakkozni vagy csak a szemközti falat nézve gondolkodni, esetleg a házigazda falat borító festményében elmélyedni, mely azt sugallja, hogy szeretnék repülni, de nincs szárnyam, szeretnék beszélni, de néma, vagyok, szeretnék járni, de nincs mivel. A képet mustrálva az az érzésem, stílusában mintha nagybátyámra, Szász Endrére emlékeztetne, bár ha jobban megnézem - akárcsak a többinek - e képnek is másféle a mondanivalója, s az elkészítési metodikája. A földszinten, ahol a festmények vannak kiállítva, a képek nemcsak elgondolkodtatók, felfedezhető bennük kis humor, egy adag erotika, egyszerre kitárulkozóak és begubódzók, sugározásuk hol derűs és bizakodó, máskor borús és lemondó életszemléletet tükröz.
A hímzett terítővel fedett asztalon dobozok, száraz virágok. Arrébb a vitrinben teáskészletek és féldecis apró üvegek gyűjteménye, számukat még becsülni sem tudom. Több helyen látunk óriási fenyőtobozokat (leginkább a Coulter-fenyő termésére emlékeztetnek), ilyen méretes darabokat eddig csak a Kalifornia növényvilágát bemutató ismeretterjesztő filmekben csodálhattunk meg. Egy Singer varrógépen színes hímzett terítő, doboz és faklumpa valamint szárított hortenziavirágok. Igazi békebeli újságtartóban pár centes, amerikai Népszava. Aloé vera vessző kaspóban gyertyatartó különlegességek. Valamelyik falon egy patinás ajtó vagy ablak, nem tudom eldönteni, hogy valójában melyikük, ettől függetlenül nagyon tetszik.
Az erkélyről még jobban átlátunk a szomszédos templomra. Alattunk találták meg az egykori bencés apátság romjait (néhány darabjuk a házban is látható), melyet Szent István király tiszteletére 1198-ban alapítottak. Pontosan 600 évvel később Banics Domokos, szent Benedek rendi áldozó pap lett a monostor apátja, akinek emlékét Felső-Surányi Sigray Ferencz fölött mondott - írásban is fennmaradt - halotti beszéde (Bétakartatott és kinyittatott könyv, Pozsony, 1727.) őrzi.
A parknak is bátran nevezhető hátsó kertben, égig érő fenyők, tuják, pálmák, bodzabokrok, a gondosan ápolt bokorsövények láthatóan jól érzik magukat, a nyírott fű, zöld pázsitját felvidítja a kenyérbél virágok sárgája. Sötétedés előtt a titokzatos kertben a nagypapa és lány unokái - izgalmas játékként - béka lesre indulnak. A magasba törő lombos fák közül előbújik a templom karcsú tornya, rajta a kereszttel, mintha várná a rövid misére sietőket.
A kert egyik szögletében vadszőlővel befuttatott barkácsműhelyben ezermesterkedik a szobrász-festő művész, ahol kedvére tervezget, azon törve a fejét mit lehetne még szebbé, otthonosabbá tenni. A műhely szomszédságában kialakított hely alkalmas grillezésre, sütésre, lakomák készítésére. A mellette lévő, terméskőből kirakott, fóliával letakart medence pedig arra szolgál, hogy összegyűjtse az esővizet. Gondos kézzel lerakott kockakövek irányítják a helyes út követésére a kíváncsi érdeklődőt. Az út fölött kifeszített hálóra trombitafolyondárok futna, nemsokára kinyílnak narancssárga tölcséres virágaik. A háziasszony arra panaszkodik, hogy gyakori söprést kívánnak az lehullott, elhervadt virágok. Ismert a téma, igenlően bólogatok, hisz nálunk is jól érzik magukat a trombita folyondárok, az élményért pedig söpörhetek eleget.
Bárhová nézek, mindenhol felfedezek valami meghökkentő érdekességet, például téglafalba malterral bedolgozott templomdíszek még a felújításnál kerültek elő a földből, jelezve, hogy régen is volt élet e vidéken. Falba épített téglák utalnak évszámokra. A kövek közül egy szobor néz élethűen a világba, a házigazda alkotása önmagáról, a fej alatt, kinyúlik egy falba zárt kéz, alatta pedig két láb kandikál ki.
A kiállított képek külön teremben kaptak helyet, az egyiken (további festmények itt láthatók) a festőművész és felesége, amint szigorúan néznek maguk elé, az életben azonban nyomát sem látni rajtuk ennek, mindketten kedves, őszinte szeretetreméltó emberek, erről mesél egész környezetük, ahogy viszonyulnak a természethez, a megbecsült tárgyakhoz, emlékekhez.
Mire végigjárjuk - az eredetileg alkotó- és vendégháznak szánt, és a csendes kikapcsolódás, meditálás mellett társas rendezvényekre is kiválóan alkalmas - „művészház-múzeumot”, néhány korty ital elfogyasztása, s egy kis csevegés után megszólal a templom harangja, jelzi a déli tizenkettőt. Az ebédlőben már terített asztal vár minket. Az előétel (hors d’oeuvre) göngyölt füstölt lazac salátaágyon, kanálnyi avokádókrém kupacokkal, ezt követi a spárgaleves, majd a rakott halas, krumplis, tejszínnel leöntött, mandulával beszórt, sütőben ressre pirult főfogás, melyhez remekül illik a savanykás sóskamártás. Ekkor már érezzük, telítve vagyunk. Mint később kiderül, a sok finomságot úgy állították össze, hogy mindkettőnk kedvére legyen. Az avokádókrém receptjét nyomban megtudakolom, de tervezem, beszámolok a többiről is, olvasóimmal is megosztom elkészítésük módját. De az ebédnek ezzel még nem ér véget, csábító sütemény következik, majd tejszínese kávé. Kati, a háziasszony egyedül azt sajnálja, hogy képtelenek vagyunk fagylaltot enni.
Az étkezés után még jócskán maradunk. Megragadom az alkalmat és a község nevének eredetéről érdeklődök. Megtudjuk, hogy a magyar törzsek neveit őrző főváros környéki települések: Buda-Örs, Buda-Keszi, Buda-Jenő a király közvetlen birtokaira utalnak, és mivel valószínűleg az ezek szomszédságában lévő földeken is voltak a királynak telkei, innen lett a hely neve Telkei, majd később Telki.
Útravalóul Kati nagy adag pogácsát, hájas tésztát és süteményt csomagol, ráadásként a maga főzte bodza lekvárjából és sárgabarack dzsemjéből is kapunk egy-egy üveggel. A házigazda pedig egy szép kivitelű könyvet ad örökül a Kínai költészetről, valamint tanulmányozásra I Ching parafrázisok című összeállítását.
Hazafelé, az országútra kanyarodva még egy futó pillantást vetünk az ország egyetlen magánkórházára. Az utak most is dugig tele vannak, hosszú járműsorokban várakozunk, vagy csak lassan, araszolva haladunk. Attila kicsit morgolódik, hogy a VB meccs elejét nem fogja látni, de ez nem komoly zsörtölődés, mert szóban és gondolatban minduntalan visszatérünk arra, hogy mily jól éreztük magunkat Bujákiéknál Telkiben. Ha olvasóim közül valakinek felkeltette érdeklődését a leírtak, ajánlom, látogassanak el a Bujáki László oldalára, nézzenek rajta jól körül, és keressék fel a Művészek Házát Telkiben. De ne felejtsenek vinni magukkal egy lakatot!