Csipkeverésről, a Hunnia Csipkemúzeum meglátogatása kapcsán - sok képpel

Terényi víkendünk zárónapjának fő eseménye a Hunnia Csipkemúzeum felkeresése volt. Már az első napi sétánk során felfigyeltem a múzeumba invitáló táblára, izgatott kíváncsiságom, milyen lehet ez a csipkekiállítás. Érdeklődésemet több ok is motiválta, legfőképpen az, hogy számomra szinte teljesen ismeretlen ez a terület, és itt nemcsak a csipkékről van szó, a kézimunkázás más ágai - így pl. a kötés, a hímzés, horgolás - ugyancsak nem tartoznak a hobbijaim közé. Pedig édesanyám remekül tudott horgolni, varrni, hímezni, kötni. Ezt a képességét azonban nem örököltem, hiába próbálkoztam, talán a kézügyessége hiányzott belőlem, ezért nem tudtam elsajátítani a fogásait. Egy alkalommal például nekiálltam, hogy sálat kössek magamnak, a sima és a fordított szemek még mentek, de képtelen voltam befejezni a kötést, pedig a sálam hossza már megközelítette a két métert. Talán ezért izgatta oly különösen fantáziámat a múzeumlátogatás, de az is érdekelt, miként készülnek a vert csipke darabok.

A csipkekiállításnak helyt adó, hófehérre meszelt, tornácos palócház ajtajában egy kellemes megjelenésű, egyenes hátú, csinos fiatalasszony, az alapító Fáy Társaság Egyesület képviselője, Fáyné Tornóczky Judit fogadott bennünket, és - mintegy ráérezve, hogy mit szeretnénk elsődlegesen megtudni - azonnal hozzákezdett a múzeum létrehozása előzményeinek, illetőleg a Hunnia csipke megalkotása történetének az ismertetéséhez. Minden egyes kiállított darabról volt néhány szava, és közben nyugodtan és türelmesen válaszolt a feléje záporozó, olykor meglehetősen laikus kérdéseinkre is.

A kiállított vakítóan fehér csipkék szinte elvarázsoltak, remek gyűjteményt szemlélhettünk meg, és - a kedves házigazdának köszönhetően - megismerkedhettünk a csipkeverés titkaival is. Mivel előzetesen nem sok ismeretem volt a csipkeverésről, a rengeteg információt képtelen voltam maradéktalanul befogadni, annak ellenére sem, hogy Judit a gyakorlatban is bemutatta hozzáértését, és részletesen elmagyarázta a csipkeverés legfontosabb fortélyait. Miközben beszélt, boszorkányos gyorsasággal váltogatta a verőkéket, és haladt az elkezdett díszes csipkével. Technikáját látva, beismertem, képtelen lennék megtanulni a csipkeverést. Ám ő nem hitte el, s arra biztatott, hogy meg kellene próbálnom. Mivel nem akartam kárt tenni a már megkezdett munkában, a próba elmaradt, s így még valószínűbb, hogy a csipkeverést „ebben az életemben” már nem fogom megtanulni. Viszont a kiállítás annyira megnyerte tetszésemet, hogy megfogadtam egy cikkben számolok be a látottakról.

Ígéretemhez híven, hazaérve azonnal belevetettem magam a csipkék tanulmányozásába. De nemcsak a csipkekészítés története, technikai fejlődése érdekelt, hanem a különféle csipkekészítési iskolák és technikák is megragadták a figyelmemet. Sajnos a leírások többsége meglehetősen bonyolultnak tűnt, tele volt számomra ismeretlen szakkifejezésekkel, ezért úgy határoztam, hogy ezekre a forrásokra általában csak utalok, és inkább néhány érdekes történeti ténnyel, információval szolgálok. (Talán elfogadják, hogy a mindenki számára hozzáférhető ismertetőket nincs értelme megismételni, azoknak, akik értenek a vert- vagy a varrt csipke készítéséhez, a szakmai leírások semmi újat nem mondanának, egy kezdőt pedig ne egy laikus próbáljon meg felvilágosítani.) Szerencsére, miközben a lexikonokat, enciklopédiákat bújva, és a webet böngészve a csipkekészítés történeti emlékeit kerestem, sok egyéb érdekes dologra leltem. A következőkben felsorolás-szerűen ezekből nyújtok át egy csokorra valót.

Noha a csipkekészítést a legtöbb írás, szakmai ismertető a 15. század környékéről eredezteti, ami az igazi, művészi alkotásnak tekinthető vert- és varrt csipkék esetében nagyjából igaznak is tekinthető, a csipkekészítés sem volt előzmény nélküli. Bizonyítható tény, hogy az óegyiptomi sírokban is találtak áttört, díszes - csipkére emlékeztető - szöveteket. Londonban, a Viktória és Albert Múzeumban látható a „múmia csipke”, melyre egy több száz évvel Krisztus születése előtt eltemetett halott sírjában leltek. Az ősi babilóniai és asszír kosztümöket csomózott díszítő zsinórok és makramék díszítették. Az akkori technika azonban még meglehetősen kezdetleges volt, a „csipkeveréshez” (helyesebben fonáshoz) használt párna szerepét fakeret, míg a tűkét szegek töltötték be. Bár egyes szerzők a csipke történeténél tesznek róla említést, valószínűleg a fonásra utalhat Ézsaiás próféta bibliai mondata (És megszégyenülnek a fésült len készítõi és a gyolcs szövõi) is. (Ézsaiás könyve, 19:9)

Az ókort követő évszázadokban - csaknem a középkor végéig - szinte teljes homály fedi a csipkekészítés történetét. A fellelhető írásokból csupán annyi tudható meg, hogy a csipkét a korai katolikus egyház papsága már használta az ornátus (ünnepi díszruha) részeként. Elsősorban a földközi-tengeri országokban fejlődött ki a csipkeipar, kezdetben a makramé egy változataként, kézzel csomózták a selyemszálakat, termelésének központja Konstantinápoly volt.

Aztán jött a reneszánsz, és mintha csak a földből nőttek volna ki, egyre több helyen jelentek meg a „csipkekészítő műhelyek”. Málta, Ciprus, Velence, Genova és Flandria váltak a csipkekészítés központjaivá. A XV. század végének egyes olasz és flamand festményein bonyolult átcsavarásos és szálvonásos díszítések és csipkeszerű vékony betétek láthatók a ruhákon és a vánkosokon: ezzel kezdődik a tűcsipke. Miután a Lusignan dinasztia Ciprus szigetére tette át a székhelyét, a textil - és kézimunkaipar a szigeten is fejlődésnek indult.

Bár erre nincsenek bizonyítékok, egyes feltevések szerint a ciprusi a Velencei-csipke elődje. A legenda szerint Leonardo da Vinci is járt a szigeten, és annyira megtetszettek neki a csipketerítők, hogy vásárolt egyet közülük a Milánói dóm részére. Állítólag itt fedezték fel a velenceiek, és - mivel az igényeiket a ciprusiak nem tudták kielégíteni, hogy megtanítsák e művészetre a saját embereiket - csipkekészítő mestereket hozattak Ciprusról. A csipkeverés oly népszerű lett, hogy a városhoz közeli Burano szigeten hamarosan iparszerűen megindult a csipkegyártás.

De hogy a fejlődés máshol sem torpant meg, annak bizonyítéka, hogy V. Károly kötelezővé tette a csipkekészítés oktatását a belga tartományok minden iskolájában és zárdájában. Ezáltal az, ami korábban csak a nővérek kellemes időtöltése volt, mesterségbeli ügyességgé vált, melyet aztán generációkon keresztül adtak tovább. Talán ennek is köszönhető, hogy a belga csipkekészítő ipar ma is igen produktív, mintegy 1000 munkást foglalkoztat.

Nagyjából Károly rendeletével egyidőben, a 16. század első felében honosodhatott meg a csipkekészítés Angliában is. A feljegyzések szerint Aragóniai Katalin, VIII. Henrik felesége, miközben a válásra várt, 1531-ben Ampthil városában tartózkodva, a helyiektől tanulta meg a csipkekészítést. Hogy mi az igaz ebből, nem tudjuk, de tény, hogy egy minta ma is őrzi a nevét. Azt is mesélik róla, hogy az összes csipkéjét elégette, hogy a helybéli szegény asszonyok több megrendelést kapjanak, s ezáltal némi bevételhez juthassanak. Ezek után nem csoda, hogy sokan összetévesztik Alexandriai Szent Katalinnal, a kézimunázók védőszentjével, akinek neve napját, november 25-ét még ma is világszerte megünneplik a csipkekészítők. Érdekességként említem meg, hogy akkoriban Angliában korlátozott számban állt rendelkezésre a fémtű, VIII. Henrik uralkodása idején 1 pennybe került darabjuk, ezért csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy ezeket szúrjanak a csipkepárnákba, a szegényebbek halszálkát, vagy töviseket használtak helyettük.

A csipke elterjedéséhez, az iránta megnyilvánuló kereslet megnövekedéséhez nagymértékben hozzájárultak a reneszánsz idején meghozott fényűzést korlátozó törvények, melyek megtiltották az arany, az ezüst és a drágakövek viseletét. Így akik továbbra is ragaszkodtak, hogy külsőleg is megmutassák gazdagságukat, ékszerek helyett ruháikat bonyolult mintázatú, nagy értékű csipkékkel díszítették, ugyanis az ezek alapanyagául szolgáló egyszerű fehér lenfonálra nem vonatkozott a tilalom. Itt jegyzem meg, hogy egy-egy csipke elkészítése olykor több ezer munkaórát is igénybe vett, és a minta bonyolultságától függően a hozzá szükséges verőpálcák száma is jelentősen megnövekedett. Volt olyan flandriai csipke, melynek elkészítéséhez 200 verőkét is felhasználtak. Az egyik legdrágább és legkiválóbb csipkét (tűcsipkét) Erzsébet anyakirálynő számára rendelték, a mintázatában rózsát formázó (Point de rose) csipkefátyol 12 ezer óra munkaidőt és 12 millió öltést igényelt.

A reneszánszot követően különösen a barokk korban volt a csipke a ruhák fontos kiegészítője, a 17. században még csizmákat és cipőket is díszítettek vele, de készítettek belőle főkötőt, gallért, kézelőt, kötényt, kendőt, legyezőt, sőt egész ruhát is. A krónikások említik, II. Nagy Katalin orosz cárnőt (1729-1796), akinek udvarában egy-egy csipkelegyező elkészítésén 8-10 évig is munkálkodtak.

A magyar csipkeművesség emlékeiről nem sok ismeretünk van, az Iparművészet c. folyóirat VIII. számában (1905. május) olvashatjuk, hogy az a néhány darab, amelyet ismerünk, nagyrészt a 17-18. századból, Selmecbányán és a Szepességben maradt ránk. Ezeknek a régebbi csipkéknek népies változatai rendkívül szívósan tartották magukat, s eredeti invenciójukkal, változatos ornamentális mustráikkal a jobb német emlékekkel is kiállják a versenyt. Hogy azonban nálunk már jóval korábban és mily nagymértékben terjedt el a csipkegyártás, annak ugyancsak rikító bizonysága Selmecbánya városának 1560-ból ránk maradt rendelete, amelyet Demkó Kálmán ismertet „A felsőmagyarországi városok életéről" írott könyve 27. lapján. A rendelet arról szól, hogy „felnőtt leányoknak ne engedtessék meg a csipkekészítés, mert a könnyű munka mellett csak paráználkodnak; kényszerítsék őket, hogy becsületes emberek szolgálatába álljanak". Ennek a tilalomnak a kibocsátása arról vall, hogy bányavárosainkban akkoriban már legalább egy emberöltő óta foglalkoztak csipkeveréssel, s így ez alighanem közvetítés nélkül a csipkeverés centrumából, Velencéből került át hozzánk.

A csipkekészítést eleinte háziiparként művelték, s a csipkét a paszomántosok hozták forgalomba. Később a csipkemunkák készítése jelentősen visszaesett, de a Felvidéken - különösen Eperjes környékén - még 1847-ben is oly szép csipkéket vertek, hogy az orvosok és természetvizsgálók kassai vándorgyűlése elragadtatással emlékezett meg róluk.

Magyarországon a csipkeverést a Hunnia csipkeüzem fejlesztette művészi iparrá. A Hunnia csipke, a magyar vert csipke az, amelyik leginkább felhasználja elemeinél a népi hímzések motívumait, s ezért mintáiban a legmagyarosabb. A Hunnia csipkét a XX. század elején Fáy Aladárné, a Nógrád megyei Tolmácson született Edvi Illés Gizella teremtette meg, aki magyaros motívumokkal gazdagította a sokféle külföldi formakincset. Fáyné a sárközi fejkötők motívumait, a somogyi pásztorfaragások díszítéseit és a matyó hímzések némelyikét találta leginkább alkalmasnak a csipkeverésre.

Tanítványai mellett a családtagjainak is továbbadta a tervezés és a készítés technikáját. Unokahúga, Edvi Illés Ilona festőművész szintén gyönyörű darabokat, mutatós csipkegallérokat, margarétás, kakasos, gránátalmás terítőket készített. Unokája, Fáy Ildikó már kislánykorában megtanulta, s ma Ónodi Szabó Sándorné néven műveli, tanítja a csipkeverést, gondozza a családi hagyatékot.

De kiváló tanítványa volt Möller Istvánné is, aki 1936-ban Kőröstarcsán a falu asszonyai számára csipkeverőtelepet létesített, ebben a műhelyben készítették el 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszusra Horthy Istvánné részére egy magyar ruha kötényét és fátylát.

És ha még mindig nem unták meg a csipkéket, javasolom, nézzék meg a Hunnia Csipkemúzeumban készült képeimet is. Nem bánják meg!

Forrás:
Fáy Aladárné: Hunnia-csipke, Magyar Iparművészet, XXXIX. évf. 1936. 5-6. szám
Fáy Aladárné: A hunnia-csipke, Az erő, XII. évf. 1929. április
http://epa.oszk.hu/01000/01059/00043/pdf/1905_02_140-160.pdf
http://lace.lacefairy.com/
http://www.mno.hu/portal/506670
http://www.lacemagazine.com/Lace%20History.htm
https://owlcation.com/humanities/History-of-Lace-Making
http://www.mdlacebobbins.co.uk/lace.html
http://csipkemuzeum.com/
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1358.html
http://www.mek.oszk.hu/00000/00060/html/023/pc002380.html#4

Csipkekiállítás - Hunnia Csipkemúzeum, Terény, 2011. augusztus