Nehéz eligazodni a muslicák életéről írtakban, noha sokfelé tájékozódtam róluk, mégis hiányosak maradtak ismereteim. Megtudtam, hogy nagyjából 1000 fajuk van, őshonosak Malajziában, de elterjedtek az egész világon. A közönséges muslicák, vagy muslincák (más néven gyümölcslegyek vagy ecetmuslicák) a kétszárnyúak rendjének harmatlégyfélék családjába tartozó rovarok. Ezen apró testű légyfajták alakja hosszúkás, méretük átlagosan 3 mm, lábaik vékonyak, szárnyaik ugyancsak hosszúak, a színűk pedig fekete. A nőstények testmérete nagyobb, mint a hímeké.
E kellemetlen kis legyek sokasága általában valamilyen gyümölccsel együtt kerül be a konyhába. Nyárutótól kezdve ott rajzanak a bomló, erjedő gyümölcsök, gyümölcsízek körül, nem vetik meg az ecetet, a bort, a sört és a maradék főzelékféléket sem. Mindezt azzal a céllal teszik, hogy jó helyet találhassanak az utódjaiknak. Ugyanis a petéiket erjedő anyagokba teszik, melyekből négy nap alatt fehértestű, két-három mm nagyságú kukacok fejlődnek ki, később ezek bábbá alakulnak, ebből a formából pedig mindössze négy-öt nap alatt ivarképes muslicák lesznek. Rendkívül szaporák, egyetlen megtermékenyített nőstény nagyszámú utódot hoz létre, az utódok között meglehetően sok a mutáns, legtöbbje beteges, tulajdonságaikban, viselkedésükben nagyon különböznek egymástól. A lárváik rothadó gyümölcsökben élnek, a kifejlett rovarokat ugyancsak vonzzák az erjedő növényi nedvek. Vannak olyan fajok, melyeknek a lárvái gombákban vagy húsos virágokban fejlődnek.
A kutatóknak kevés elképzelésük van arról, miként élhetnek a muslicák a természetben. Ezzel szemben a genetikájukról többféle adatot sikerült összegyűjteniük, mint bármely állatról, szaporaságuk, és rövid életük (szobahőmérsékleten nem egészen két hétig élnek) miatt ugyanis gyakran alkalmazzák őket a genetikai kutatásokban kísérleti állatként.
A muslicák párzásáról Csányi Vilmos: Szerelmes állatok (Gondolat kiadó, Budapest, 1991) című könyvében a következőket írja: „Muslicáknál a hím szárnyát rezegteti, a rezgéseket a nőstény antennájával érzékeli. Ha a rezgések frekvenciája, mintázata megfelel a nőstény saját fajára jellemző mintázatnak, és a nőstény a közeledést egyébként is elfogadja, akkor hirtelen mozdulatlanná válik, lehetővé teszi a hím számára, hogy ivarszerveit nyalogassa, majd meghágja.”
Én azonban alapvetően nem a párzási szokásaikra voltam kíváncsi, hanem arra kerestem a magyarázatot, hogy miért lett oly sok belőlük a lakásunkban, hiszen ezek az apró legyek sehol sem találhattak erjedő, romlott gyümölcsre, esetleg valamilyen edényben, tányéron; pohárban vagy bögrében megmaradt ételre/ italra, melyből ehettek/ihattak volna. Írásom idején ezek a parányi rovarok kizárólag a számítógépem környékén lebzseltek, esetleg a gépben érezték jól magukat, ahol zavartalanul pihenhettek, nyugodtan tudtak szaporodni. Talán felfedezték az informatika korszakának előnyeit, nem úgy maradi társaik, akik az ablaktáblák között gyorsan elpusztultak.
Mivel elég sokat ülünk a számítógép előtt, valamit tenni kellett, hogy megállítsuk szemtelen áradatukat. Utánanéztem és jó védekezésként azt olvastam, ha egy égő gyertyát egy vízzel telt edény közepére állítunk - mivel a muslicák szívesen kerülgeti a nyílt lángot -, megperzselődve a vízbe esnek. Állítólag egy nap alatt feketévé válik a víz a belehullott muslicatetemektől. Én azonban más megoldást választottam. Kétféle csavaros üveg tetejét használtam, az egyikbe kevés mézet tettem, a másikba pedig némi narancslét. Másnap reggelre két muslicatemetőm lett. A harmadik csapdám egy kölnivel illatosított kozmetikai korong volt, bár fényképet nem készítettem róla, ez utóbbi is jó teljesített.
A legérdekesebb, hogy - mint ahimsza követő, vagyis a nem ártás híveként - sajnáltam a pici muslicákat, de mégis kellett tennem valamit ellenük, mert nemcsak fogalmazás közben nem hagytak békén, és folyton a monitorra szálltak, hanem hol az orromba, hol a számba repültek, ahogy letettem a reggeli kávémat, vagy a narancslevemet, azonnal jó páran benne „követtek el öngyilkosságot.” megfulladni. Olykor, mint egy őrült hadonásztam a szemeim előtt szállingózók felé. Ezután tényleg lépnem kellett.
Most, hogy kint már valamivel csökkent a hőmérséklet, mintha megcsappant volna a számuk, határozottan kevesebben vannak, de még nem adták fel. Remélem, december közepén már csak a róluk készített fotók emlékeztetnek arra, hogy milyen muslinca invázióban éltünk.
(2015. december 7.)
