„(…) nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. (…)” - írja Hamvas Béla A Babérliget című könyvében. Bár a Vízkereszt sem jött még el, megtéveszt az ablakomon beragyogó napfény, és már alig várom, hogy ismét megszólaljanak, énekeljenek, csiviteljenek hűséges kerti madaraim.
Érdekes nyelvük van, bár nem sok „szót” használnak, a legfontosabb dolgokat mégis el tudják „mondani.” Más hangot hallatnak repülés közben, a fészekhez érve, a fiókákat etetve, párt keresve, hogy egymásra leljenek, amikor udvarolnak, párjukat, szüleiket hívják, vagy kérnek tőlük valamit, menekülés közben, vészjelzést adva, egyedül vagy csapatban ragadozót zaklatva, és képesek kifejezni „lelkiállapotukat”: csodálkozásukat, haragjukat, félelmüket és fájdalmukat is. Dallal vagy jellegzetes hangokkal jelzik, hogy ez az ő területük, azonosítják fajtestvéreiket, sőt olykor - hogy több táplálékhoz jussanak - hamis vészjelzéssel menekülésre késztetve, be is csapják „asztaltársaikat.” És persze ahány faj, annyi nyelv. Az alábbiakban ezek „szavaiból”, „mondataiból” gyűjtöttem össze egy csokorra valót.
A vízimadarak hangosak, különösen a hímek. Hangjuk lehet sziszegés, morgás, huhogás, gágogás. Az idősebb ragadozó madarak fiókáikat hívó hangja hol nyávogásra emlékeztet, hol mérges, hol leheletszerű. Az egerészölyv hívószava hiju, hijű, hijau, a karvalyé tijé-tijé, ki-ki-ki-ki, a héjáé hié, hiáé vagy kik-kik a vörös vércséé kli, kli, kli, kli, a réti fülesbagoly pedig sejtelmesen azt susogja, hogy hu-hu.
A baglyok nemcsak huhognak, olykor huholnak, füttyentenek, vihognak, rikoltoznak, üvöltöznek, sziszegnek, visítanak, rikoltanak, kacagnak, morognak is. A gyöngybagoly éjjeli kiáltása, a rekedtes rűűű kellemetlenül hangzik; a macskabagoly általában a hú, hú, hú-huhuhuhu „szavakat” mondogatja, viszont párzás idején - különösen a babonás emberek számára - félelmetesen ijesztő, amikor a khu-küit, kü-itt szótagokat ismételgeti. Az erdei fülesbagoly rikoltása hui-hui-hui, a huhogása pedig huhu-huhug. A kuvik (más néven csuvik, halálmadár, halálbagoly) nevét a kúvik-kúvik kiáltásáról kapta. A füleskuvik éles hangon ismételgeti, hogy tyű-tyű-tyű, tyühű-tyűji.
A dolmányos varjú a kár-kár szavakat károgja. A szarka cserreg, csörög. Az aranymálinkó, vagyis a sárgarigó jól kivehetően közli a hallgatósággal, hogy „Hunczut a bíró!” A kakukk „ha-hú, ha-hú, ha-hú” kiáltással, szinte kacagva közli a nevét. A zöld harkály büszkén zengi, hogy klüklüklüklü, s szavától hangos az erdő. A vércse visít, nyerít.
A búbos banka azt mondja, hogy pu-pu-pu. A bibic jajgatva közli, hogy bübicz-biibicz, vagy biibicz-biibicz. A csér rimánkodik. A kis zsezse pedig csicseget. A bölömbika bömböl, buffog. A bakcsó, noha jól lát - ki tudja, miért -, mégis azt mondja, hogy bak-vak-bak-vak-bak-vak. A daru krúgat.
A fecske ficserékel, ficserékelve mondja, hogy icsiri-ficsiri. A csattogó fülemüle hangja zokogó, zizegő, andalító, némely hím fülemüle még éjjel is énekel. A fürj pitypalattyol. A füzike csil-csal-csil-csal. A galamb búg. A gerle burukkol. A gólya kelepel. A gyöngytyúk rikácsol. A haris harsog. A héja girigol.
A rigó rikkant, a feketerigó önfeledten énekel. A nádi rigó a csak-csak-csak, csik-csik-csik, ke-ke-ke-kara-kara, kit-kit-kit, csere-csere-csak-csak „versikével” hívja fel magára a figyelmet. A sármány kedvesen azt ismételgeti, hogy cze-cze-cze-cze-cze-cze-cziiii! A sas víjjog. A seregély: csárog, alkonyatkor hangosan zsinatol. A sirály sír. A széncinke a tavasz közeledtével - a híres költőnket, Szabó Lőrincet is megihlető - „nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék” szavakat énekli.
A poszáta szorgalmasan ismételgeti, hogy lilililili. A vörösbegy éneke kedvesen andalító. A füzike erős hangon mantrázza, hogy csil-csal-csil-csal. A tövisszúró csetteget. A veréb nem dalol, hanem csiripel, csirikol.
A lúd gágog, béseg, gágároz. A páva rikít. A ruca hápog. A tyúk karicsál, kodácsol, kotyog, kárál, kurrog, kotyol, krákog, karatyol, karácsál, kityög-kotyog, vannyog, vattog, vattyant, vertyog.
[Forrás: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, 1908.
A természettudományok zsebkönyve, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.]