Az egyik nap, amikor szokásos kora reggeli futásából hazaérkezett a férjem, furcsa látványt osztott meg velem, azt újságolta, hogy az utcánkban egy pórázon sétáltatott libát látott. Tényleg? – szaladt ki a számon csodálkozó hitetlenségem. De a meglepődésem nem sokáig tartott, mert hamar eszembe jutott, hogy már többféle állatot láttam pórázon, vagy hámba befogva sétáltatni. A kutyák mellett a legtöbbször macskát és görényt visznek sétafikálni, de olvastam pórázon vezetett kecskéről, kismalacról, sőt csüngő hasú kocáról is. A legjobban azonban a pórázon andalgó hüllő, vombat és teknősbéka képek láttán nyíltak kerekre szemeim, a mellényes pórázon vezetett patkányról és tengeri malacról, vagy a kutyát sétáltató kutyáról nem is beszélve.
De nem is a kötőfék, hanem a benne lévő lény, a liba az, ami igazán megfogott, melyről szinte rögvest az - elsősorban a viselkedéskutatás területén végzett kutatásairól, megfigyeléseiről híres - osztrák zoológus, ornitológus Konrád Lorenz (1903-1989) Salamon király gyűrűje című könyve jutott az eszembe. Ennek egyik történetében (Libalányom – Martina) a szerző rendkívül érzékletesen ír az őt mamájának választó kis nyári lúd megszületéséről és felcseperedéséről.
A később Nobel-díjat elnyerő tudós „libaanyaként” sok mindent megtanult a nyári ludak viselkedéséről, volt türelme megfigyelni, hogyan kommunikálnak egymás között ezek az apró jószágok. Szerepébe annyira belejött, hogy gyakorlatilag ő volt az, aki – kilenc libagyerek-társa segítségével – végül is felnevelte Martinát. Nem sajnálva rá az időt, megtanulta a „vadlúd-nyelvet”, és a szótára segítségével az olvasók is képet kaphatnak e kedves madarak életéről, társas viselkedéséről. Szándékosan nem idéztem a könyvből, mert Lorenz leírása úgy, ahogy van, úgy kerek egész. Akit érdekel, biztos vagyok benne, hogy elolvassa. (Ehhez még a könyvet sem szükséges beszerezni, mert az említett írás – némi keresgélés után – a világhálón is megtalálható.)
A kedves szomszédék házi libájának viszont egészen más a története, ők nem látták, miként és hány nap alatt kelt ki Patya a tojásból, mert az apróságot egy piacon vették. (Patya ismerhette az igazi „anyját”, vagyis a szomszédék voltak az „örökbefogadók.") Pontos világra jövetelét sem ismerik, hisz ezt az eladó nem közölte velük. Arról sincs fogalmuk, hogy lúdjuk hímivarú gunár, vagy nőivarú tojó, pedig ebből tudhatnák, hogy (optimális esetben) körülbelül hány évig örülhetnek még házi kedvencük társaságának.
Kezdetben az új környezetbe került kisliba rengeteget panaszkodott, nehezen viselte, hogy elkerült a mamájától és a testvéreitől, ezért Irénke és férje Zoli úgy döntöttek, elviszik az apró fehérséget a Noé Állatotthonba. Nem tudni, hogyan érezte ott magát, de a házaspárnak egy idő után annyira hiányzott, hogy visszakérték az állatmentő alapítványtól. Amint meglátta Irénkét Patya, a kis libagyerek, nem akart hinni a szemének. Amikor Irénke a ketrecben letérdelt - a tyúkok társaságában tartott - Patyához, a csöppség azonnal odabattyogott és hozzásimult, mintha csak némán arra kérlelte volna, vigyél engem haza. Azóta teljesen beilleszkedett a családba, remekül érzi magát. Gazdái minden jóval ellátják. Sétáltatják, fürdetik, kedves szavakkal kényeztetik, beszélgetnek vele, mint ahogy Salamon király társalgott az állatokkal, amire Patya, a néhány hónapos, de már nagyra nőtt lúd kedvesen és hálásan reagál.
