A minap azt hallottam, hogy a lajhárok a fáról nyolc naponként jönnek le szükségletüket elvégezni. Mivel nem vagyok egyedül, aki elég keveset tud a lajhárokról, gondoltam, utána nézek, mit lehet még róluk tudni, azon kívül, hogy a köznyelvben már rég meghonosodott a lusta, lomha, tunya, tohonya emberekre, az a szólás-mondás, hogy olyan a mozgásuk, mint a lajhároké, vagyis elviselhetetlenül kényelmesek.
Régen azt hitték a titokzatos lajhárokról, hogy levegőből élnek, feltehetően azért mondták ezt, mert addig senki sem látta őket, sem enni, sem inni. Később felfedezték azt, hogy olyan csigalassan mozgó állatok, egy nap alatt érnek fel az általuk kiválasztott fa tetejére. A végtagjaik alkalmazkodott a fákon való tartózkodáshoz, ezért a földön nehézkesen járnak. Idejük nagy részét alvással töltik, a fán gombolyaggá zsugorodva.
A fán addig maradnak fent, amíg a fa lombjának összes, elérhető levelét meg nem ették. Ha elfogyott az ennivalójuk, tele hassal összekuporodva leesnek a földre. Amíg a másik fa lombkoronáját elérik, már lesoványodtak. A francia természettudós, zoológus Jean Léopold Nicolas Frédéric Cuvier, ismert nevén Georges Cuvier (1769-1832) valamint a német természettudós és író Alfred Edmund Brehm (1829-1884) voltak azok, akik megpróbálták ”rehabilitálni”, vagyis helyes szemszögből vizsgálni a lajhárok igazi lényét, szokásaikat, eloszlatva sok félreértést, tévedést, hamis képet, amit addig a lajhárokról festettek, felfedve egy valósabb képet adni a lajhárok méltatásához.
Közép-, és Dél Amerika trópusi erdeiben élő groteszk kinézetű lajhárok, a nap nagy részét lombok takarásában töltik, fejjel lefelé kapaszkodva csimpaszkodnak a faágakon. Hosszú görbe, sarlóalakú karmaik segítségével fogódzkodva tartják magukat, miközben leveleket, gyümölcsöket rágcsálnak. Amíg a kétujjú lajhárok, az unautok gyümölcsöket és leveleket esznek, addig a háromujjú lajhárok, az aiok, csak faleveleken élnek. Egyébként a lajhárok ismertebb faja az ai.
A foghíjas emlősökhöz tartozó lajhárok feje gömbölyded a szájúk, szemeik és füleik nagyon kicsik. Mellső végtagjaik hosszabbak, mint a hátsók. Függeszkedő életmódjukkal magyarázható, szőrzetük nem a hátukon, hanem a hasukon hosszában válik kétfelé. A földön gyámolatlanul mozognak, oda csak végső szükség esetén, a fatörzsön, többnyire fejjel lefelé függve ereszkednek le a talajig. Lenn a földön még lassabban mozognak, nehezen vonszolják testüket, mintha kínos művelet lenne számukra eljutni a kiszemelt következő fáig, ahová felmászhatnak.
Magányosan élő állatok, ragadozóik ellen a környezetbe olvadó bundájukkal és mozdulatlanságukkal védekeznek, bár olykor hosszú, kampós végű karmaikkal súlyos sebeket is ejthetnek. A lajhárok is fákon élnek, mint majmok és a mókusok, de tőlük ügyetlenebbek, nagy üggyel-bajjal tudnak felkúszni a fára. Számukra hosszú utazás. A fákon élők a földön idegennek érzik magukat, viszont elég tűrhetően, ügyesen úsznak. A lajhárok lomhábbnak látszanak, mint amilyenek a valóságban, mint éjszakai állatok, természetes, hogy nappal nem igen mozognak.
Éhséggel szemben szívósak, 8-14 nap kell ahhoz, hogy éhségtől elpusztuljon egy lajhár. Igénytelenek, napokig, sőt hetekig képesek éhezni és szomjazni. A fát addig nem hagyják el, míg élelmet találnak rajta. Rügyekkel, zsenge hajtásokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak, a levelekről lenyalt harmat elégséges számukra. Zsákszerű gyomrukban a baktériumok segítik a levelek emésztését. A táplálék akár egy hónapot is elidőzhet az emésztőrendszerében. Kalóriaszegény étrendjüknek köszönhetően életmódjuk energiatakarékos.
A lajhár pár fán függeszkedve párosodik. A lajhároknak egyetlen testnyílása egyaránt szolgál mind a szaporodásra, mind az ürítésire. A nőstények méhe egyszerű, egyetlen üregből áll. Általában egy utódot hoznak világra. Az anya lajhárok két emlőjükön, öt hónapig szoptatnak. A kicsinyek nyitott szemmel születnek. Anyjuk bundájába kapaszkodva csüngenek, kilenc hónapos korúkig, ezután vállnak önállóvá. A hím lajhárok péniszhossza meglehetősen kicsi, mivel párzáskor a fán csimpaszkodva közel kerülnek egymáshoz, szorosan összesimulva. A nőstény fiait a hátán hordja, a szoptatós lajhár gyerekek gyakran kitépik anyjuk hátán a szőrt, amibe kapaszkodnak és lepisilik anyjuk szőrét, ami kárt tesz a bundájában.
Az ai vagy a háromujjú lajhár erdős vidéken él, bundája finom, rövid és sűrű és hosszú merev kissé sima szénaszerű fedőszőrzetből áll, a színe halvány vöröses árnyalatú, hamuszürke, hasán ezüstszürke. Az ai lajhár akár 11évig is élhet. Nincsenek ellenségeik, a fákon elkerülik a veszélyes emlősök támadását. Egyébként is nehezen lehet észrevenni őket a földről. Ha lejönnek a földre, a támadást hanyatt vetve erős karmaikkal hárítják el, nehéz szabadulni ölelő karmaikból.
A lajhár érzékszervei elég fejletlenek, mint a szemük, mint a fülük, tapintásuk érzéketlen, ízlésük még talán hagyján. Súlyos sebeket is egykedvűséggel viselik el. Szőrzetébe beletelepszik egy algaféle, amely az esős időszakban beleolvad a környező mohába, olyan mintha a fa része lenne. Testhőmérsékletük szokatlanul alacsony az emlősök között 30-34 C fok aktív életmód során és még alacsonyabb alvás közben. A háromujjú lajhár akár 11 évig is élhet.