A halakról úgy tudjuk, hogy a vízben élnek, kopoltyúval lélegeznek, s ikrát rakva szaporodnak. De nem mindegyik halra illik ez a jellemzés, léteznek közöttük furcsa kivételek, a repülő halak például időnként teljesen kiemelkednek a vízből, hogy aztán oda visszapottyanjanak, a repülő heringek szél ellenében akár 120-200 méteren át is képesek a levegőben maradni. A szélhajtó küsz ugyancsak tud repülni. A kelet-ázsiai paradicsomhalak a vízből kiugorva, a szájukból kifecskendezett vízsugárral kapják el az arra szálló rovarokat. A pillangóhalak a víz felszínén siklanak egy darabig, ha pedig idegesek, kiugranak a vízből. A baltahalak veszély esetén egy rövid ideig tartó repüléssel elhagyják a vizet. A fecskehal széles úszóinak segítségével a víz felszínére emelkedve néha gyorsabban halad a víztükör fölött, mint a vízisikló. Azt is megfigyelték, hogy sötétben kikerüli a hajókat. Veszélyhelyzetben a vízből 4-5 méter magasra kiemelkedve menekül. Szeles időben inkább repül, mint szélcsendben.
Vannak halak, amelyek a vízen kívül is jól érzik magukat, képesek száraz parton menni, sőt fára, falra mászni. A mocsarakban, folyókban élő harcsafélék közül, az egyik fajtájukhoz tartozók, vizet keresve, szívesen kelnek útra a parton. Még furcsább halfélék az Afrika, Ausztrália partjai mentén élő kúszógébek. A sügéralakúak egyik alrendjébe tartozó gébek általában 10 cm-re nőnek meg, de van köztük olyan is, amelyik 13 mm nagyságú. Színre változatosak, a kaliforniai gébek rózsaszínűek, az európaiak átlátszók, a karibi gébek testén pedig egy élénk kék csík fut végig, de a leggyakoribb a fekete géb. Ugyancsak a gébek családjába tartoznak a trópusi mocsarakban élő szemforgató halak, melyek idejük nagy részét a nedves iszapon töltik el. E kisméretű halacskák erős mellúszóik segítségével haladnak előre, kimásznak a partra, és a homokos fövenyen fürgén szaladgálnak, sőt felugrálnak a fákra is. Erősen kidülledt szemeikkel minden irányba körülnézhetnek, ezért kapták a szemforgató nevet.
A vándorló, csupasz testű angolnák - ellentétben a lazacokkal - elhagyják a folyót és a tengerbe vonulnak. Vándorlásuk során képesek megküzdeni olyan akadályokkal, mint egy emeletes ház, vagy magas templom, de felmásznak a nedves sziklákra, s megtalálhatók ereszcsatornák vizében is. A kelet-indiai partokban élő kúszóhalak még a pálmafákra is fel tudnak kapaszkodni.
De a halak alakjával kapcsolatban bennünk kialakult kép sem állja meg mindig a helyét. Tény, hogy a legtöbb ideális alakú, áramvonalasan orsó formájú, az édesvízi halak többnyire torpedó vagy orsó alakúak, a csendes vízben élők megnyúltak, a vízfenéki iszapban élők gyenge úszók és laposak. Furcsa kinézetűek a csikóhalak, a cafrang- és tűhalak, a sün-, a morgó- és a holdhalak, a gömbformájúak, a bőrönd alakúak, a sárkány- vagy a fátyolos harcos halak. A hosszúk is meglehetősen változatos: míg a bálnák 30 méteresre is megnőnek, a nagy fehér cápák 15 méteresek, a citrompontyok alig hosszabbak 2 cm-nél, de a gébek között még ennél is kisebbek akadnak. Ami pedig a színűket illeti, a színskála valamennyi színében tündökölnek: az egyszínűtől a sokszínűig, a feketétől a liláig, a kéktől a pirosig, a sárgától a zöldig, a szürkétől a barnáig s a semleges színtelen átlátszóig minden színben feltűnnek. Vannak szépséges színben pompázók és szerény színűek, és olyanok is (például az üvegangolnák), melyek teljesen átlátszóak. E kavalkádban külön színfoltot jelentenek a világító halak, például a világító szardíniák, melyek az oldalukon lévő szervükkel világítanak, vagy a világító szervekkel rendelkező bárdhalak.
A köztudatban az él, hogy a halak kopoltyúval jutnak levegőhöz, és valóban a legtöbbjük kopoltyúval lélegzik, ám jócskán vannak kivételek, olyan halak, amelyeknek van tüdejük. A hazánkban élő csík, mégis különlegességnek számít, ugyanis ha vízben van, akkor szájon át lélegzik, vízen kívül pedig a végbelén keresztül veszi a levegőt. A kúszó gébek, ha elhagyják a vizet, a vízbe lógatott farkukkal lélegeznek. Az indiai zacskóharcsák - hosszú légzacskójuknak köszönhetően - az oxigénszegény vizekben is megélnek, sőt képesek naphosszat kint tartózkodni a szárazon. A nagyon lusta, fiatal pénzes gőtehal időnként feljön a vízfelszínre, hogy levegőt szippantson. Némely halfaj - mint a például a lazac, a ponty, a csuka stb. -levegő lenyelésével tölti fel úszóhólyagját. Az úszóhólyag oly bonyolult, labirintushoz hasonlító szerv, amelyek révén például a réti csík - a légnyomásváltozásokra reagálva - megjövendöli a várható időt, hasonló időjós képességű hal az angolna is, amely izgatottá lesz, ha változik a légnyomás, a harcsa pedig vihar előtt feljön a víz felszínére.
Ami az utódok, ivadékok létrehozását illeti, elsőként talán a csikóhalak érdemelnek említést. A pici - 4-30 cm hosszú - csikóhalak lófejalakú fejükről könnyen felismerhetők. Szaporodásuk nevezetessége, hogy nem a nőstény, hanem a hím hordja ki a megtermékenyített petéket. A nőstény csikóhal a hím bőrredőjébe rakja petéit, melyek a hím költőtáskájában növekednek, vagyis a hím biztosítja számukra a táplálékot és az oxigént. Az apró utódok ottmaradnak kikelésükig, s amikor eljön az ideje, a papa csikóhal megcsavarja testét, és táskája nyílásán kiúsznak az apró halacskák. A másik furcsa szerzet a mexikói kardfarkú hal, amely arról híres, hogy a nőstényeik némelykor hímekké változnak. Ennél is talán furcsább a szivárványos ökle nevű hal, melynek nősténye az ikráit egy hosszú tojócső segítségével a tavi kagylóba nyomja, amit a hím tejével, ivarsejtjeivel megtermékenyít. A tűhal-féléknél a hímek vállalják az ivadékgondozást. A cápafajták legtöbbjében a nőstény belsejében kelnek ki a kis cápák a petékből, hogy aztán elevenen jöjjenek a világra.
Veszélyes halak a vérszomjas piranhák, amelyek nemcsak kacsákra, vízimadarakra vadásznak, de nagytestű állatokra és emberekre is. A vér szagától teljesen megrészegülnek. 
A villamos angolnák a hasi részükön lévő izomzatukkal képesek 800 voltos áramütést mérni gyanútlan rákokra, halakra, békákra, sőt ezzel az erős árammal embert is tudnak ölni. Az Afrikában őshonos elektromos harcsák akár 450 voltos áramot termelhetnek, de fegyverüket csak védekezésre használják. A nílusi angolnák állandóan rendelkeznek alacsony frekvenciájú árammal. A másfél méterre megnövő óriás ráják 80 voltos áramot osztogatnak, amitől az úszkáló emberek elkábulnak, elzsibbadnak, az apróbb állatok viszont azonnal elpusztulnak. A ráják akkor veszedelmesek, ha hosszú farok tüskéjük vagy elektromos szerveik vannak. A zsibbasztó ráják elektromos ütést osztogatnak, a tüskés ráják mérget bocsátanak ki, amely a kígyóméreghez hasonlít, és görcsös halált okozhat. Egyébként ártalmatlanok, csak akkor jelentenek veszélyt az emberre, ha rájuk lépnek vagy megérintik őket.
A halak közül van, amelyik - például a ponty, csuka, harcsa - több évtizedig él, egyes példányaik olykor elérhetik a 100 éves életkort is, ám a kisméretű halak csak pár évig élnek.
Természetesen írásom közel sem teljes, hiszen a tengerek élővilágának a változatossága szinte kimeríthetetlen, arról nem is beszélve, hogy a trópusi területeket és a mély vizeket kutatva újabb és újabb fajokat fedeznek fel, de úgy érzem, a csodás lények sokszínűségének szemléltetésére ennyi is bőven elég.
