A mandrill bosszúja

Egyik unokatestvérem kisfiát, aki a szünidejét töltötte nálunk, gondoltam elviszem az állatkertbe. A napsütötte téli délután jól esett a séta a hótól fehérlő kertben, megbámultunk sok állatot, egyik-másikban gyönyörködtünk, volt, amelyik megmosolyogtatott minket, de a legbensőmben mindvégig azon sajnálkoztam, talán mégis jobb lenne nekik ott, ahol őshonosak, kint a szabadban, nem itt a komfortos bezártságban. A majomházban a hideg elől - ide a védett helyre - bezárt majmok most nem utánozták a látogatókat, nem mutogattak illetlenséget, nem szaladgáltak, ugrándoztak fel s alá, és nem taszigálták egymást. Talán a nemrég beburkolt ebédjüktől, megtelt gyomruktól lassult le mozgásuk, s álmosodtak el, mert csak ténferegtek, vagy a ketrec valamelyik sarkában gubbasztva, bóbiskolva szundikáltak.

Egyedüli kivételként feltűnt nekem a sokszínű, zömök, izmos testű, a búzavirágkéken csíkozott, kidomborodó pofájú, cinóbervörös orrú és szájú, sárgás szakállú, élénkpiros fargumójú, zöldes fekete bundájú, nagyra nőtt mandrill hím, aki mint éber strázsa tartotta szemmel a bámészkodókat. A ketrec egyik faágán ült mozdulatlanul, teljes dermedtségben, s miközben őt fixíroztam, szemeit egyenesen rám meresztette. Nagyon furcsállottam viselkedését. Hogy kizökkentsem meditálásra emlékeztető merev bámészkodásából, egy grimaszt vágtam. Ám ettől sem mozdult meg, csupán annyit reagált, hogy innentől kezdve rosszkedvűen nézett tovább. Mindezt akkor azzal magyaráztam, hogy valószínűleg nagy bánata lehet, vagy beteg.

Rá fél évre, egy másik rokonom kisfiának, aki a nyári szünidőben volt nálunk, javasoltam, menjünk el az állatkertbe. Nem kellett kétszer invitálnom, mert mosolyogva azonnal helyeselt ötletemre. Ekkor már a majmok, kint a tágasabb nyári „rezidenciájukban” laktak. A majomketreceket sok-sok látogató vette körül, olykor felvihogtak egyikük-másikjuk mutatványán, vagy utánozva őket, vártak a majmoktól valamilyen reagálást. Amikor a mandrill ketrecéhez értünk, az volt az érzésem, hogy a majom felismerhetett, mert azonnal kiszúrt magának, csak rám nézett, egyedül engem figyelt. Még végig sem meséltem téli kalandomat a gyereknek, a majom villámsebesen felugrott a hozzám közelebb eső polcra, s ahogy pisilni kezdett, forró vizeletét egyik tenyerével az arcomba fröccsentette. Én pedig ott álltam megszégyenülten, s miközben csöpögött rólam a meleg majomhúgy, azon vettem észre magam, hogy a közönség már nem a majmokon, hanem rajtam röhög. Megsemmisülve szédelegtem el a majomketrecektől, magamban beismertem, bizony nem kellett volna ennek a majomnak téli látogatásom alkalmával grimaszolnom. Úgy látszik nem bocsájtott meg a „gonosz cerkóf”. Bár végül is - az ő szemszögéből nézve - jogosan vett elégtételt rajtam meggondolatlan majmolásomért.